Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Szeressük egymást, gyerekek, áraszt el hirtelen Seress Rezső örökzöld dallama. Nem azért mondom, mert azt hinném, hogy ettől a refrénszerűen ismételt felhívástól túlcsordul majd a szeretet ebben a gyűlölködő, acsarkodó világban. De a dal kopogtatás nélkül tört rám, amikor megtudtam, hogy ma kivételesen nincs semmilyen kiemelkedő világnap, ellenben vannak helyek, ahol december 4-én ünneplik az ölelés napját. Nem nálunk, pedig ránk férne. Máshol. És nem is csak egyszer történik ilyesmi, hanem nyár közepén, év elején is. Januárban az Egyesült Államokban. Ott is rájuk fér mindaz, amit a szeretet e sajátos megnyilatkozása az embereknek jelent. Rosszindulatért ott sem kell elmenni a szomszédba. Jól tudta ezt a múlt század nagy tekintélyű pszichoterapeuta szerzője, Virginia Satir is, akinek a témához illő mondását immár szállóigeként emlegetik világszerte: „Napi négy ölelésre van szükség a túléléshez. Napi nyolc ölelés kell a szinten tartáshoz. Napi tizenkét ölelés kell a fejlődéshez.” Ő ezt amerikai tapasztalataiból következtette ki. Ha itt élt volna közöttünk, az ölelések számát biztosan mértani haladvány szerint növelte volna. És egész nap mást sem kellene tennünk, csak ölelkeznünk. Ha azzal nem számolunk persze, hogy az ölelkező kéz kést is szorongathat a hátunk mögött. Akkor is, ha úgy véljük, együvé tartozunk azzal, aki látszólag barátságosan átkarol. Ellenséges vicsora, bántó szándéka a látóterünkben nem észlelhető. Igaz, olykor saját arcunk látványának se örülnénk, ha netán észrevennénk egy tükörben. De nem akarok senkit elriasztani a barátság, a szeretet e rokonszenves gesztusától. Ellenkezőleg. Kezdjük el már ma, legkésőbb holnap a túlélés, szinten tartás, fejlődés e Virginia Satir-i gyógymódját. Lehet, hogy egyesek furcsállni fogják, másokat éppenséggel megdöbbent, de találnak majd magyarázatot rá. Manapság bármi megeshet, nem kelt különösebb megütközést. Holnap lesz az önkéntesség világnapja, ölelkezést is lehet kezdeményezni önkéntesen. Az más, hogy ki hogyan fogadja. Adventkor, a szeretet ünnepére készülve ilyesmi sem lephet meg erőteljesebben senkit. Elvégre ilyenkor majdnem minden erre épül körülöttünk, utcán, üzletben, tévében, moziban, reklámhordozón. Lépten-nyomon ajándékvásárra csábítanak, az ajándékok hónapját népszerűsítik. Csupa „fekete péntek” minden hét. Black Friday van mindenik shopping centerben. Olcsóbbak a trendi brandek. És így folytathatnám magyar idegennyelven sokáig. Értenék, nem értenék? Bizony ott tartunk, hogy lassan ránk férne egy kis magyarító nyelvújítás. Nyilván nem a két évszázaddal ezelőtti nyelvújítók sikertelen kísérleteire gondolok, azokon ma is jól elszórakozhatunk, de nem ártana valamiképpen arra is megoldást találnunk, hogy mit kezdünk a mind több és több idegen (szak)szóval, amely elárasztja beszédünket. Természetesen nem a „fagyláros” hónap, vagyis a december lesz az, amikor lemondhatunk a rengeteg ajándéknak szánt kütyü közszájon forgó megnevezéséről, ám előbb vagy utóbb ehhez is hozzá kellene látnunk. De öleltem eleget, álljunk meg itt ezzel, mielőtt az eredeti témámtól végleg másfelé kalandoznék.