Tele van vaddisznókkal Románia. Szabadon csörtetnek, garázdálkodnak, nem bántja őket senki. A bályoki állatok nem így gondolják. Bár kérdés, hogy a vadak szoktak-e egyáltalán gondolkodni.
Tele van vaddisznókkal Románia. Szabadon csörtetnek, garázdálkodnak, nem bántja őket senki. A bályoki állatok nem így gondolják. Bár kérdés, hogy a vadak szoktak-e egyáltalán gondolkodni. Tény, hogy immár tíz éve ilyenkor januárban két napig lyukas garast se adhatnánk az életükért. Ez számukra kellemetlen, vagy valami ilyesmi, ha enyhén akarok fogalmazni. Az idelátogató pénzmágnások, milliárdos világhírességek, hercegek, konzorciumvezetők, meg más kalandvágyó celebek másként állnak a dolgokhoz, számukra öröm, jó buli, szórakozás a vadászat. Akkor is, ha a kiszivárgott hírek szerint ezúttal harmincan csak mintegy száz vaddisznót ejtettek el. Az állatvédők dühöngtek, tüntettek, tiltakoztak, mészárlást emlegettek, vadnak öltöztek, mindhiába. A hajtók és a többi helyi kisegítők örültek a pluszkeresetnek. Jól jártak a környékbeli gyermek- és öregotthonok lakói is, hiszen, mint hírlik, a vadhúsból egy ideig nekik főznek, sütnek. Arról, hogy a falusi embereknek heteken, hónapokon át mennyi kínt, kárt okoznak a vaddisznók, és hányféle módon kell küzdeniük ellenük, hogy megvédjék előlük a termést, ezeken a mozgalmas vadásznapokon nemigen beszélnek. Pedig ugyanvalóst zengett a média a bályoki hacacáré kapcsán. A sajtónak, tévének, rádiónak is mindig jól fog egy-egy ilyen kiadós botrány.
Ezzel az aránylag keveseket izgató aktualitással azt kívántam jelezni, hogy minden jelenség sok szempontból értelmezhető, és többféle, gyakran egymással szöges ellentétben álló érzelmeket, véleményeket válthat ki. De a sajtótéma eszembe juttat egy másik, köznapibb, kisebb horderejű kipécéznivalót közvetlenebb környezetünkből. Nem újdonság, hónapokkal ezelőtt volt már szó róla, így annál lehangolóbb. Használatból kihullott, elhagyatott, megrongált újságosbódék bántják civilizált, lokálpatrióta énemet. Az, hogy még ott vannak Marosvásárhely bizonyos utcáin, terein, egy dolog, de ahogy kinéznek, az valami förtelem! Törött üveg, folyamatosan halmozódó szemét, kacat, borzadály látványát nyújtva riasztják el közelükből az arra járókat. Joggal bírálhatók a városgazdák, hogy ezek a járványgócok nem tűntek el, de még inkább azok a polgárok, akik ide piszkolnak. Sajnos, ennyit ér a honi civilizáció. Telefonfülkék is jutottak hasonló sorsra, de azoknak mintha már hűlt helyük lenne a városban. Túl sok sem volt belőlük. Csehországban, ahol tizenháromezer ilyen fülkéről tudnak, amelyek a maroktelefonok miatt kikoptak a használatból, két fiatal igen érdekes felhasználási módot ajánlott fel hasznosításukra. Minikönyvtárrá alakítanák a kabinokat. Ötletüket Prága városa felkarolta, már kilenc ilyen kis könyvkölcsönző működik. Az első egy kórházban nyílt, de láttam fotókat utcai telefonfülkékből átformált minikönyvtárakról is. Működési elvükről nem tudok részleteket, azt ellenben igen, hogy Nagy-Britanniából származik a cseh ifjak ötlete. A briteknél bevált. A prágaiaknál is népszerű. Vajon mi történne, ha nálunk is próbálkoznának ilyesmivel? Biztos lennének könyvfelajánlók. De vajon a papírbegyűjtők forgalma is megnőne hirtelen? Attól tartok, egy ilyen kezdeményezés startból halálra lenne ítélve minálunk. Persze megeshet, hogy eleve pesszimista vagyok, belém rögződött előítéletek befolyásolnak, mások pedig másképp ítélik meg a hazai helyzetet. Ha így gondolják, nincs harag. Sőt, egyenesen irigylem az optimizmusukat. Ma, amikor ismét közös felolvasás zajlik a városban, különösen üdvözítő az ilyen hozzáállás. De hogy még hányfajta megnyilatkozás lehetséges ebben a témakörben is, azt biztos egykettőre megtudjuk a facebookos kommentekből.
