A műsort a díj ötletgazdája, Kilyén Ilka színművésznő vezette, nyitóbeszédet Barabás Attila Csaba, az EMKE megyei szervezetének elnöke mondott. Az ünnepséget a saját szerzeményeit előadó Hána László énekes-zenész gitárjátéka zárta.
Az alábbiakban a sok személyes emlékkel teli laudációkból válogattunk, a díjazottak tevékenységére összpontosítva.
Bárdosi Ilona nyugdíjas tanítónő
„A gyermekek, az emberek, a szakma iránti szeretete határozza meg életét, pedagógusi pályáját, amely során csodálatos összhangját valósította meg az oktatásnak és nevelésnek. Tudta, érezte a pedagógia lényegét, a tanuló lelkének rejtélyét, és egyénre szabottan alkalmazta, gyümölcsöztette tudását, tapasztalatát”– írta Bárdosi Ilonáról Fejes Réka tanítókért felelős tanfelügyelő. Szavaihoz tegyük hozzá, hogy immár évek óta nyugdíjas tanítóként Bárdosi Ilonának sikerült megbabonáznia a felnőtteket is, tartalmas, látványos, a történelmi és irodalmi ismeretek bővítését, a közösségépítést, az örömteli találkozásokat, a rászorulókon való segítségnyújtást és az éneklés örömét népszerűsítő kirándulásokon.
Bárdosi Ilona 1938-ban született a Székelyudvarhely melletti Ocfalván. Szülőfalujában, Bikafalván majd a Székelyudvarhelyi Tanítóképzőben végezte tanulmányait. 16 éves korában a hármasközségi Csókfalva elemi iskolájában kezdte a pályát, jó szándékú, humánus tanfelügyelők, kollégák irányításával. Férjhezmenetele után három évig helyettes tanítóként dolgozott, ami bevallása szerint az állhatatosságot erősítette benne. A Marosvásárhelyi 15-ös Számú Általános Iskolában teljesedett ki pályája, ahol 1973-tól nyugdíjazásáig dolgozott. Véglegesítő és fokozati vizsgát tett, kinevezték módszertani felelősnek, körvezetőnek, s rövid időn belül a város legjobb tanítói között tartották számon, aki kiváló eredményeket ért el, szebbnél szebb ünnepélyeket tartott, vonzó kirándulásokat szervezett.
Amikor a titokról érdeklődtem, azt válaszolta, hogy nagyon szereti a gyermekeket, és ez volt számára a legfontosabb. Soha egyetlen gyermeket sem utasított vissza, pedig öt évtizedes tanítói tevékenysége során sok problémás gyermekkel találkozott. Azt vallotta, hogy számára az osztály a társadalom tükre, és a leghálásabbak a legproblémásabb gyermekek, a legtöbb elégtétel a velük való munka eredményeiből származik. „A jó diákokat irányítani kell, eszközöket kell a kezükbe adni, a gyengékkel dolgozni kell, meg kell fogni, fel kell emelni őket. A jókkal való munkát szolgálja a rengeteg verseny, a gyermekeknek viszont abból kellene versenyezniük, amit az iskolában megtanultak, és nem abból, amit iskolán kívül a tanító ráhúz, hogy tanítványa megnyerje a versenyt. A tanulónak órán kell olyan tudást nyújtani, hogy annak birtokában versenyképes legyen.”
A továbbiakban Fejes Réka tanítókért felelős tanfelügyelőt idézem: „Tehetséggondozó munkája a különféle versenyek tekintetében rendszeres és kiemelkedő volt. Mindig vallotta, hogy biztatással és segítséggel minden diák fejlődik, halad, megnyílik tudata, szíve. Megalkotta, alkalmazta és továbbította pedagógusoknak a betűtanítás egyik sajátos módszerét... Számtalan iskolán kívüli tevékenység, programok szervezésében meghatározó szerepe volt, kiemelt figyelmet fordítva az anyanyelvi nevelésre. A Regemondó megyei verseny megálmodója, az országos szakasz tiszteletbeli elnöke és állandó, lelkes támogatója. Az első megyei anyanyelvi verseny szervezőjeként felejthetetlen élményt nyújtott szülőknek, tanulóknak, pedagógusoknak a játékos és tapasztalati tanulásról. Magas színvonalon végzett tanítói munkáját minden esetben a lelkesedés, a tudatosság, a következetesség és a minőségre való törekvés jellemezte. Nevelője, mentora és példaképe a fiatal nemzedéknek, nagyon sok pedagógusnak ma is.”
Legyőzve a betegséget, nyugdíjas korában sem tudta a tanítást abbahagyni, ahogy József Attila vallotta, ő is immár „egész népét” akarja – nem iskolás fokon – tanítani. Azért szervezi hétről hétre a kirándulásokat, mert úgy érzi, hogy kortásainak és a fiatalabb korosztályokhoz tartozóknak is örömre, társas együttlétre van szükségük. Ugyanakkor tanítói mivoltáról sem feledkezve meg, gyöngybetűivel leírva, minden résztvevő kézhez kapja a meglátogatott helyekre vonatkozó irodalmi és történelmi ismereteket, amit a kirándulók zömét képező idősebb nemzedék képviselőinek iskolás korában nem tanítottak. Hóviráglestől hűvös őszi napokig elindulnak minden szombaton az erdélyi tájakra, településekre, és jól bejáratott útvonalakon a határokon túlra is Ópusztaszertől a Vereckei-hágóig. A kirándulók névsora immár 600 személyre bővült, és alig elég a Balint-Trans 60 személyes autóbusza, annyi a jelentkező, miközben semmilyen hivatalos reklámja nincsen a kirándulásoknak. Ezek gyakran valamilyen ünnepséghez, évfordulóhoz kapcsolódnak, és a jótékonyság is a célok közé tartozik, ahogy a rendszeresen szervezett bálok bevétele is. Segítettek megrongálódott templomok helyrehozatalában, a fülpösi szórványkollégiumnak, a havadtői gyermekotthonnak, Csaba testvér neveltjeinek Teremében és Kőrisbányán. És elkészült immár két faragott bölcső is, az egyik a leghűségesebb gépkocsivezető, a másik az anyaországi utakon a kirándulókat fogadó hajdúszoboszlói vendéglátójuk születendő gyermekének. A jól előkészített és megszervezett kirándulások hangulatát fokozza a jókedvű éneklés, amire füzet is készült a gyakran énekelt népdalokból. (Bodolai Gyöngyi)
Dr. Csíky Csaba orgonaművész, karnagy, a Művészeti Egyetem tanára
„…egy nagyon gazdag művészi életpálya birtokosa” – jegyzi meg 2009-es laudációjában kollegájáról az akkori pályatárs, Kovács András zenetanár-karnagy.
„S megint csak az indulás, a gyökér az, ami meghatározó. Mert ha édesapja, Csíky László (1908–1972) zenetanár, karnagy és orgonaművész, így az ő útja is gyermekkorától kezdve összefonódik a zenével. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán (1965), majd a kolozsvári Zeneakadémián végezte (1972), az orgonajáték területén pedig Benedek Kálmán volt a mestere. 1965-től a máramarosi Zeneiskolában tanított, de már 1970-től a színház vonzáskörébe kerülve, bő két évtizedet a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház zenei vezetőjeként tölt, később pedig az 1989-es változások utáni, Marosvásárhelyre való hazaköltözését követően, 1998 és 2002 között az itteni Nemzeti Színház zenei vezetőjeként kamatoztatta e területen összegyűjtött tapasztalatait. Ebből adódóan zeneszerzőként elsősorban színpadi zenét, filmzenéket, kórusműveket és kísérőzenét alkotott. 2005-ben a kolozsvári Zeneakadémián az Orgonaépítészet a mai Románia területén a XIX. században: Kolonics István (1826–1892) című disszertációjával doktori címet nyert, s ezzel megalapozta további oktatói-kutatói tevékenységét. 2002-től ugyanis a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára lett, ahol eleinte zenei ismereteket, éneket tanított, 2005-től pedig az egyetem zenetanári szakán ellenpontot, kamarazenét és zeneesztétikát oktat.
Időközben tevékenysége még színesebbé vált, hisz Vásárhelyre költözését követően, az említetteken kívül, hat évig volt a református Vártemplom karnagya, orgonistája. A hazai fellépések mellett orgonaművészi minőségben Svájcban, Olaszországban, Ausztriában, Lichtensteinban, Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon hangversenyezett.
Bekapcsolódott Erdély újjászülető kórusmozgalmába, elvállalta a Vártemplom Musica Humana női kamarakórusának vezetését, amellyel számos rangos nemzetközi fesztiválon ért el kiemelkedő helyezést. Az együttessel való munkáját nemcsak itthon ismerik, de 1999-ben Rómában Palestrina Fesztiváldíjjal, 2008-ban a bécsi Franz Schubert kórusfesztiválon ezüstdiplomával, 2011-ben az olasz Riva del Gardán különdíjjal, 2014-ben a szerbiai Vrnjacka Banján díszoklevéllel és ezüstdiplomával jutalmazták, továbbá rangos toscanai, budapesti, krakkói, valamint prágai fesztiválok résztvevője volt.
Zenei témájú írásait, kritikáit, esszéit erdélyi lapokban közölte, egy részük Opus 10 címmel könyv formájában is megjelent. A Seprődi János Kórusszövetség szakmai és hírközlő folyóiratát – Erdélyi Kórus, majd Kórus a Kárpát-medencében címmel – 1997 óta szerkesztette. A Szabó Csaba erdélyi zeneszerző életéről és munkásságáról Budapesten, 2013-ban a Cellissimo Kiadónál megjelent Üvegszilánkok között című emlékkönyv társszerzője. Marosvásárhely nagyjainak tiszteletét, emlékük életben tartását fontosnak tartja ma is: javaslatára a fiatal végzős zenetanárok legjobbjainak batyujába évről évre Szalman Lóránt karvezetői és Szabó Csaba zenetudományi díj kerül.
Csíky Csaba szakmai sikereiről, sokoldalúságáról, ügyszeretetéről tanúskodik, hogy olyan szervezetek fogadták tagságukba, mint a Seprődi János Kórusszövetség, a Szabó Csaba Nemzetközi Társaság, a Magyar Egyházzene, a Romániai Hangszeres Szólisták, a Romániai Magyar Dalosszövetség, továbbá az, hogy többek között a Kodály Zoltán- és Márkos Albert-díjak birtokosának tudhatja magát. Mindemellett Csíky Csaba minket szerény emberi magatartásával és segítőkész jóindulatával nyer meg időről időre. Egyénisége az erdélyi kulturális élet fontos része, de városunkban, emberközelben még az otthonérzés, a bölcsesség és a jókedvet sugárzó humor biztosítéka is. (Dr. Elekes Márta-Adrienne muzikológus)
Dr. Kovács Levente, a Művészeti Egyetem professzora, rendező, író
„Ízig-vérig marosvásárhelyi mindmáig. Hatévesen lett iskolás, tíz osztállyal érettségizett, a kolozsvári Bolyai Egyetemen egyik legfiatalabb hallgatója volt. A Filológia Kar magyar nyelv- és irodalom szakán végzett, bár gyerekkora óta rendező szeretett volna lenni.
Évek múltán sikeres rendezőként a színiakadémián, a színházban vagy kísérleti társulatával sokszor formabontó, díjazott előadásokat teremtett, és volt alkalmam tapasztalni, hogy a színészek mindenhol nagyon szeretnek vele dolgozni, akár Vásárhelyen, akár Sepsiszentgyörgyön, akár Szatmáron vagy Váradon rendezte a 202 előadás valamelyikét. Ha már díjakról beszéltem, külön kérésére el kell mondanom (bár a barátai, a régi vásárhelyiek tudják), hogy Kovács Levente kétszeres erdélyi focibajnok. És nem akármilyen kispályás bajnokságokon utasított maga mögé híres művészeket, írókat, költőket, idegsebészeket, hanem komoly gombfociban…Nos, azért én emlékeztetni szeretnék még néhány díjára, mondjuk a Romániai Színház- és Zeneművészeti Egyesület ATM-díjára, az Uniter diplomára, a Kiválósági Díjra (Premiul de excelenţă), a rendezői Bánffy-díjra.
Egész eddigi életével, tanári, rendezői pályájával példázza, hogy játszani tudni kell, akkor is, ha kinőttünk a gyerekkorból. Szerencsés vagyok, hogy néhány kiemelkedő színpadi játékát in vivo láthattam és megtapsolhattam, pl. Sütő András Káin és Ábeljét a sepsiszentgyörgyi színházi kollokviumon, amikor a Román TV Magyar Adása számára rögzítettük képmagnóra. Akkor nem engedték képernyőre, és az adás megszüntetése után a képmagnószalagot letörölték, értékes színháztörténeti dokumentum tűnt el ezzel. És láthattam múlt század eleji polgári drámaíróink műveit, melyeket művészi projektjeiként állított színpadra. (Emlékeznek, ugye, a Lila ákácra?) …Sok év múltán, televíziós szerkesztőként együtt is dolgozhattam Leventével, amikor egyik színpadi rendezését (Akácfa út 92.) televízióra alkalmazta. Otthonosan mozgott a kamerák között is, sokat veszítettünk azzal, hogy nem gyakrabban. Kifejezetten tv-filmet is rendezett főszerkesztőnk kérésére, kezdő rendező kollégánkkal együtt. (…) Egy város akkora, amekkorák a szellemi vezérei. És ők azok. Tanárok, művészek vagy éppen művész-tanárok. Vajon hányan tudnak ebben a városban arról, hogy Kovács Levente 47 évig tanított a ma Művészeti Egyetemmé avanzsált egykori Szentgyörgyi István színiakadémián, és most nyugdíjasként újra tanít a rendezői szakon. Tudják-e vajon legalább a városlakók, hogy ő Marosvásárhely díszpolgára, élő polihisztora, emeritus professzora, Miskolczy-díjas főiskolai oktató, a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével kitüntetett kiválóságunk. Tegyünk róla, hogy megtudják és büszkén dicsekedhessenek vele.
Igen, és azzal is, hogy nagyrészt neki köszönhető, hogy az 1570-ben épült Pálffy-házat a Bolyai utcában restaurálni lehetett, hiszen a Prospero Alapítvány elnökeként okos pályázattal segítette új életre az épületet, amely ma a Művészeti Egyetem Zenefakultásának székhelye. Anyagi értékmentés, értékteremtés ez a javából, amit nemcsak tudomásul venni, hanem tisztelni is illik minden vásárhelyi polgárnak.
Laudációm zárófejezeteként szólnom kell Kovács Leventének arról a cseppet sem mellékes munkájáról vagy kedvteléséről, amit az írás jelent. Az irodalmiról beszélek, bár tudományos munkáit is bizony sokan nagy haszonnal forgatták és forgatják.
Elárulhatom annak, aki élvezettel, izgalommal olvasta az Időutazás kötetbeli novelláit, vagy az eddigi négy regényének – És jött az aranykor, A megoldás, A nimfa mosolya, Trinidad messze van – bármelyikét, vagy inkább valamennyit, elárulhatom tehát, hogy jön az ötödik, ami még izgalmasabb és teljesen másmilyen lesz – ígéri Kovács Levente. (Tomcsányi Mária)
Farkas Ernő magyartanár, volt tanfelügyelő
Az életút állomásai: 1941. július 10-én született Petrozsényban. 1959-ben érettségizik a petro-
zsényi Magyar Líceumban, majd 1959 és 1964 között a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv- és irodalom szakos hallgatója. Tanári pályafutásának első állomása Mezősámsond, majd 1965 és 1976 között Mezőbándon tanít. 1976-tól magyar szakos tanfelügyelő, 1990-ben lemond. A következő tanévben Szabédon tanít, majd Marosvásárhelyen az Építészeti Szaklíceumban és a Bolyaiban. A szép emlékű főtanfel-
ügyelő-helyettes, Dónáth Árpád hívására 1996-ban újra szakinspektori vizsgát tesz, így még hét évig a megye magyartanárainak mentora lesz, 2003-ig. Nyugdíjba vonulása után Székelyvajában tanít egy évet, majd a Református Kollégiumban, és ezzel párhuzamosan az akkori Színházművészeti Egyetemen világirodalmat ad elő a teatrológus hallgatóknak, a korán eltávozott Oláh Tibor örökébe lépve. A legutóbbi években visszavonultan is mérvadó maradt, tisztán lát és láttat.
Első emlékkép a ’70-es évek végéről, minden szeptember végén visszatérő látvány: Farkas Ernő tanár úr, magyar szakos tanfelügyelő az akkori 2-es számú iskola tornatermében egyedül a pályán, embermagasságú tankönyvrakások között fogadja a megye iskoláiból érkező fölösleget, és igyekszik pótolni a hiányokat…
Második emlékkép a ’80-as évek közepéről az Építészeti Líceum díszterméből: Farkas Ernő tanfelügyelőként szól a második félév kezdete előtt összehívott népes hallgatósághoz, a megye mindenféle szakos tanáraihoz. És valóban szól: a figyelemről, amit a diákok érdemelnek, a valódi tanítás áldozatosságáról, az előkészítés hosszú és fáradságos műveleteiről, mindarról, ami a nevelésen keresztül egy közösség jövőjét szolgálja.
Farkas Ernő tanfelügyelői elismertsége mintegy védőernyőt tartott a megye magyar nyelv- és irodalomtanárai fölé, és az ernyő alatt nem az önsajnálat kapott helyet, hanem a komoly munka, a szakmai képzés és az ébren tartott tanári erkölcs. Lemondani akkor mondott le, amikor tovább már nem volt vállalható a megyei testülethez való tartozás: amikor az Egészségügyi Líceumba magyarul felvételizni készülő diákoktól a vizsga reggelén tagadták meg az anyanyelven való vizsgázás jogát.
A folytatás is az elköteleződés jegyében áll: a következő tanévben Szabédon tanít, és anyaggyűjtésbe kezd, aminek eredményeképpen létrehozza a Szabédi László-emlékszobát, a szellemi tisztesség tragikus sorsú költőjének és a kiváló egyetemi tanárnak állítva emléket, és elindítja a Szabédi Napok sorozatát.
A Farkas Ernő tanár úr által szervezett kirándulások emlékét sokan őrzik, diákok és tanárok. Örökségünk dolgában ő nem a hangzatos frázisok általi sulykolás embere, inkább látványok, találkozások, hiteles emberek be-
széltetése, az idő múlásának érzékeltetése, a süllyedő múlt jelekből még kiolvasható üzenetei révén ébreszt felnőttet és gyermeket, alakít kötődést. Úgy véli, hogy a tudatlanságban veszteségünket teljesítjük be, másodszor is elveszítjük azt, amit egyszer már elveszítettünk.
Egy másik emlékkép a ’90-es évek végéről: Művészeti Líceum, délután 2 óra, (…) újra benépesül az osztály módszertani körre összehívott magyartanárokkal. A szaktanfelügyelő Farkas Ernő két mondatban bemutatja az előadót, a Pécsi Tudományegyetemről érkező Thomka Beáta irodalomtörténészt, a XX. századi magyar irodalom kiváló ismerőjét, és már át is adja a szót. Ugyanígy megfordult Marosvásárhelyen azokban az években Tverdota György, Mártonffy Marcell, Nyilasy Balázs, Szentmártoni Szabó Géza, a költő Nagy Gáspár, és a nagy nevek sora kolozsváriakéval folytatható: Orbán Gyöngyi, Péntek János, Dombi Erzsébet. A két tankönyvszerző, Bara Katalin és Csutak Judit.
A szabadság első másfél évtizedében (…) veszélybe került a tanulóifjúság találkozása a nemzeti kultúra meghatározó értékeivel, és ebben a bizonytalanságban az egyetlen fogódzót a józan és tekintélyes hangok megszólalása jelenthette, a tanácskozás azokkal, akik vállalták a megközelítés új módozatait. Volt valaki, aki ezt személyes felelősségének érezte…
Az utolsó emlékkép: Farkas Ernő tanár úr a Köteles Sámuel utcában, a Színiakadémia felé halad, feltehetőleg világirodalom-előadását megtartani. Alakja jól beleillik a régi város iskolanegyedének látványába. Olasztanárként örülnék, ha éppen Dantét tanítaná. Akkor talán kis cédulán odaadnám azt a nemrégiben talált kortárs irodalomtörténészi vélekedést, miszerint az Isteni színjáték igazából gigantikus álom egy keresztény középkorról, amely szembesíti a hanyatló világot, amelyben íródott, mindazokkal az értékekkel, amelyekről gyakran nem vett tudomást, amelyeket legtöbbször semmibe vett, és amelyekre alapozva időtlen időkig virágozhatott volna.
Hét évszázaddal később ugyanott tartunk, még drámaibb kilátásokkal: soha nem volt ilyen fontos felmutatni az értékeket, amelyek elbírják a jövőt. (Haller Béla)
A díjazottak a szeretet, a közösség, a Marosvásárhely iránti elkötelezettség, a változó ízlés ellenére megmaradó értékek fontosságát hangsúlyozták.
