Esetem a szubkultúrával
2023-12-18 13:00:00
- Kuszálik Péter
A múlt héten az alternatív kultúráról írtam – a december 8–10. közötti KULT fedőnevű rendezvény kapcsán –, de nem biztos, hogy a megfelelő dobozba ’csomagoltam’ a fesztivál szervezőit és drukkereit. Ők mondták magukról, hogy „alternatívok”, ezért indultam el arrafelé, de lehet, hogy tévedtem. Van itt egy másik doboz is, lehet, hogy ez lesz a megfelelőbb. A véleményemet továbbra is vállalom, mert én egy másik klubhoz (a pamfletírókhoz) tartozom, ráadásul jobban tisztelem az igényes munkát, mint a vásári bóvlit.
Lássuk csak, miket találtam az internetes lomtárakban (wikipedia; lexiq.hu). „A szubkultúra a társadalom egy kisebb, elkülönülő csoportjára jellemző életmód, szokások, normák és meggyőződések rendszere.” Az efféle csoportok tagjai a többségi társadalomtól eltérő jegyeket is hordoznak; elfogadják ugyan a domináns társadalmi kultúrát, de megteremtik a saját kultúrájukat. Szubkultúrát alkothatnak pl. valamilyen sport művelői, egy művészeti ág képviselői vagy az azonos korosztályba tartozó személyek. Az egyes szubkultúrákat gyakran egyedi nyelvhasználat, saját szleng (tolvajnyelv) jellemzi. Hírek szerint a ’pszichotrillák facebook-csoport’ tagjai olyan kifejezéseket használnak, hogy saját szótárat kellett szerkeszteni a számukra.
A közelmúltból egy olyan alkalmat idézek föl, ahol a rosszallásomat a szubkulturális rendezvény helyszínén fejeztem ki. Az első humorfesztivált 2002-ben rendezték meg Kolozsvárott, de nem volt túl sikeres. 2005-ben tartották meg a másodikat, s kisebb-nagyobb kimaradásokkal azóta is működik. Én ezen voltam, de nem versenyezni, hanem a zsűri tagjának hívtak. Előbb nem akartam kötélnek állni, de végül elmentem. Kár volt. Az estről tényszerű beszámoló is született Papp Sándor Zsigmond (Papsi) tollából: Humor nélkül maradt a humorfesztivál (Transindex, 2005. ápr. 11.). Idézem: „A 2. kolozsvári humorfeszt gálaestje inkább mintha arra szakosodott volna, hogy kinevesse a főként bátorságukkal kitűnő fellépőket. Merthogy legtöbbjük esetében bizony főként vakmerőség kellett ahhoz, hogy néhány vézna poén háttértámogatásával, sebtében összefércelt figura bőrében merészkedjen a zsúfolásig telt színház közönsége elé.”
Az est első felében Nagy Bandó András lépett föl, megérdemelt sikerrel. Ő profi módon adta elő a műsorát, a baj azután kezdődött. Egy ilyen híresség „után fellépni ugyanis öngyilkosság. Főként, ha az ember kezdő. Ha akkor lát először közönséget. Hiszen semmi sem lehet kínosabb kilencszáz ember makacs csöndjénél, ideges zörgésénél, holott már rég fetrengeniük kellene, egymás vállát csapkodni, mert ilyen jót már rég hallottak. Hiába iktattak be szünetet a szervezők abban a reményben, hogy aki csak a humorra volt kíváncsi, a kínlódásra viszont már nem, talán elszivárog, a kolozsváriak és a rokonok kitartása most is példaértékűnek bizonyult.”
Változó színvonalú botladozások voltak (tisztes távolságban a humortól), a fellépőkről és a szövegek színvonaláról így írt a krónikás: az „előzsűri hanyagsága, hogy olyan produkciókat is beengedett a döntőbe, melyek már [óvodai] nagycsoportos szinten is kínosak”.
Majd színpadra lépett a botrány okozója: „A legeredetibb megközelítés viszont kétségkívül a Jakab Benke Nándoré volt, aki egyetlen szavát ismételgetve – ’transilvanissimo’ – pillanatok alatt [ledobálta a ruhadarabjait és] eljutott a korai Sex Pistols-koncertek forradalmáig: egy szál zokniban sokkolta a sikongó vagy épp dermedt nagyérdeműt.”
Az ő száma közben megkaparintottam a mikrofont, és valami olyasmit mondtam, hogy jobb lenne gyorsan visszavonulni. Kifütyültek, mert nem az igényes közönség jött be, hanem a kocsmai szubkultúra szolgálatos különítménye. Papsi imigyen kritizált: „megalázó volt az ajándéknak szánt pólóknak a fellépők után való dobálása, megalázó volt Bálint Ferenc kiszólása (»jó lenne, ha poénokat is írnál a szövegedbe«), amikor a produkció még tart, megalázó volt Kuszálik Péter erkölcsös dühe, mellyel lezavarta a színről Jakab Benke Nándort. Mert ha valami nem tetszik, akkor azt el lehet mondani, meg lehet indokolni, az Értelmező Szótár szerint ez különbözteti meg a zsűrit mondjuk a focidrukkerektől.”
Három megjegyzés a krónikás véleményével kapcsolatban. – 1. A pólók dobálásának „megalázó” szertartását sikerült világszintre emelni, lásd az idei atlétikai világbajnokság éremosztogatását, ahol önkéntesek futkorásztak a győztesek után, és aggatták a nyakukba a plecsnit. Ne feledjük: a ragyogó ötlet a kolozsvári humorfesztiválé. – 2. Én azért nem fogtam vissza az „erkölcsös dühöm”-et, mert nem voltam felkészülve egy ilyen sprőd poénra. Az előadó viszont végigjátszotta az általa megálmodott polgárpukkasztó jelenetet, s azzal zárta le, hogy a színpadon meggyújtott cigarettát meztelen lábbal taposta el (a zokni nem a lábán volt!). Meg aztán: ha a focidrukkerek petárdákkal poénkodnak, akkor nem várnak a szünetig, hanem lefújják a meccset, és bejönnek a rendvédelmi csapatok. – 3. Ha én viselkedtem megalázó módon, akkor minek lehet nevezni az előadóművész tettét?
„Az, hogy ezt másként is lehetett volna, akkor derült ki, amikor Nagy Bandó valóban kiértékelte a produkciókat, felsorolta a hibákat, javaslatokat tett, elemzett. Bardócz Csaba, Könczey Elemér, Kovács Péter zsűritagok jobbára elmélyült hallgatással és pontozással tűntek ki. Nem is tehettek másként, hiszen nem az előadó-művészet mesterei, s Könczey kivételével a humorral is csak baráti társaságban találkoznak. Merthogy az úgy van, hogy néha az ítészeknek is fel kéne nőni a fellépőkhöz. Ha már fordítva nem megy.”
