Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Rendhagyó rendezvény helyszíne volt január 27-én, a holokauszt nemzetközi emléknapján a marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János terme. Bálint Mihály segédlelkész ötlete nyomán a negyedszerre megtartott filmnap keretében az 1983-ban készült, majd 2019-ben restaurált Jób lázadása című, Oscar-díjra jelölt klasszikus magyar filmet vetítették, a marosvásárhelyi zsidó hitközség képviselői, Dub László, Diamantstein György, dr. Naftali György és Salamon Sámuel, továbbá a házigazda Nagy László unitárius lelkész és fiatal érdeklődők jelenlétében.
Átadni az örökséget
A líraian szép és a nézőt mélyen megérintő film különlegessége, hogy egy ötéves kisfiú szemszögéből ábrázolja a vidéki zsidóság elhurcolását megelőző 1943-as év történéseit. A Tisza menti faluban gazdálkodó zsidó boltos házaspár, amely sorra hét gyermekét temette el, úgy akar úrrá lenni a sors által rájuk mért tragédián, hogy az árvaházból kiveszik a legvirgoncabb, legéletrevalóbb szőke keresztény kisfiút, és annak adják át anyagi és szellemi javaikat, hogy az ő életük folytatásaként várja a Messiás érkezését. A vidéki környezetből származó vadóc kisfiú, akinek kezdetben csak egy célja van, a menekülés, fokozatosan a házaspárhoz idomul, megkedveli őket, és óvó szeretetüket megérezve a torokgyíkot is túléli. A zsidó családnál töltött év alatt humorba csomagolva láttatják a film készítői, ahogy a gyermek felfedezi a körülötte lévő világot, a táj szépségét, a cselédlány és a szolgalegény testi szerelmét, a nevelőszülők vallásgyakorlásának különleges hangulatát. A fasizmus fenyegető előszelében a zsidó házaspár gondosan készíti elő az örökbe vett gyermek jövőjét, akit a tanyán alkalmazott és időközben házasságot kötött fiatal párra bíznak, majd értékeiket átadva nekik, az elhurcolásukra várnak. Bár úgy érzik, hogy előre láttak mindent, az erőszakos elválás élményétől a kisfiút nem tudják megóvni. A csendőrkísérettel távozó szüleinek taszító viselkedését megtapasztalva, akik ily módon neveltjüket akarják védeni, tehetetlen elkeseredésében a kisfiú még sokáig keresi fűben, fában a Messiást.
A filmet Gyöngyössy Imre és Kabay Barna rendezte, akik Petényi Katalinnal együtt a forgatókönyv szerzői is egyben. Zenéjét Jeney Zoltán szerezte, az operatőr Szabó Gábor volt. A főbb szerepeket Zenthe Ferenc (Jób), Temessy Hédi (Róza), Fehér Gábor (Lackó), Rudolf Péter (Jani), Leticia Cano (Ilka) játsszák.
Értékelői szerint a megrendítő alkotásból mindenki tanulhat. „Benne van a filmben a remény, hogy hitből újjáépíthetünk egy társadalmat – nyilatkozta Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát. „Egy szép és igaz történet hagyományról, erkölcsről, kötelességről, az embertársak, az Isten szeretetéről” (Forward, 1984 Masha Leo).
Fontos a fiatalok jelenléte
Laza filmes esték után az emléknap hatására választották a fiatal szervezők a Jób lázadása című filmet, és gyújtottak gyertyát arra gondolva, hogy az emléknaphoz kötődő témáról szól. A film autentikusan mutatja be a magyar környezetben élő vidéki zsidó család mindennapjait, azt, hogy a falusi boltos házaspár hogyan vezet be egy keresztény kisfiút a zsidó szokásokba és abba az élménybe, hogy a világon van valami, amit úgy nevezünk, hogy Isten, aki mindenben jelen van, és világít, mint a jánosbogár. A filmes estére azért hívták meg a marosvásárhelyi zsidó hitközség képviselőit, hogy közösen beszélgessenek a témáról – vezette be a filmet Bálint Mihály segédlelkész. Majd elárulta azt a szándékot is, miszerint tisztázni kellene, hogy mit is jelent Jób lázadása.
A beszélgetés kezdetén a 82 tagból álló hitközség képviselői beszámoltak arról, hogy a marosvásárhelyi emlékműnél délelőtt kisebb csoportban emlékeztek meg a nemzetközi holokausztnapról. A továbbiakban szó esett a rendszeresen megszervezett zilahi rendezvényről, amelynek kapcsán elhangzott, hogy nemcsak a hivatalosságok, hanem a fiatalok jelenléte is fontos ezeken emléknapokon, továbbá, hogy a film hatásosabb volt a hosszú beszédeknél. A januári emléknapon kívül Marosvásárhelyen májusban emlékeznek meg a mártírokról, akiket abban az időszakban deportáltak. Október 11-én pedig a román holokauszt napja van, amire a megemlékezést a helyhatóság szervezi. Ennek kapcsán a hitközség vezetője elmondta, hogy csak annyi kérésük van a vásárhelyiekhez, hogy egy percig gondoljanak arra a január 21-i napra, ami a legnagyobb koncentrációs láger, az auschwitzi felszabadításának az évfordulója.
Elhangzott, hogy Salamon Sámuel, aki Szatmáron született, és akinek a felesége vásárhelyi lány volt, azért tért vissza Marosvásárhelyre, hogy a zsinagógai szertartásokon előimádkozó legyen, aki eredetiben olvassa a Tórát, ugyanis héberül már gyermekkorában megtanult.
A kérdésre, hogy az emlékezők miért tesznek követ a zsidó sírokra, Dub László válaszolt: a hagyomány azokból a régi időkből ered, amikor a kősivatagban, ahol a zsidók éltek, nem volt virág, csak kő, így azzal emlékeztek meg a halottakról. Feltehetően ebből eredt a sírkőállítás szokása is. A továbbiakban a résztvevők kérdéseire válaszolva a keresztényekétől eltérő zsidó temetési szokásokat részletezték: a szombati napi temetési tilalmat, a gyalulatlan deszkaládát, a gyors temetést, a tíz zsidó férfi jelenlétének a szükségességét, ami ma már sok településen nehézségekbe ütközik. Szóba kerültek a boncolással, a szervdonációval kapcsolatos tilalmak is. Szó esett a vidéki falvakban lévő zsidó temetőkről, amelyekből 62 szerepel a hitközség nyilvántartásában Maros, Kovászna és Hargita megyéből, de mint kiderült, lehetséges, hogy vannak olyan temetkezési helyek is néhány sírral, amelyek nincsenek a hitközség nyilvántartásában.
Akit próbára tett az Isten
A beszélgetés fonalát Jób lázadásához Diamantstein György térítette vissza, aki értékelte, hogy a film élethűen mutatta be a zsidó ünnepeket falusi környezetben. Majd elhangzott a kérdés, hogy mit tudunk a bibliai Jóbról, akit próbára tett az Úristen, és miben áll a lázadása. Dub László kiemelte, hogy mennyire szép Jób könyvének a szövege. Története pedig nagyon emberi történet – vette át a szót Nagy László. A boldogságban és gazdagságban élő Jób, aki istenfélő ember, annak ellenére, hogy mindenét elveszti, gyermekei meghalnak, beteg lesz, a sátáni megkísértés próbáját is kiállva kitart Istene mellett. A jó barátok pedig, ahogy ez a mindennapokban is megtörténhet, ahelyett hogy nagy nyomorúságában segítenék, arra akarják rábírni, hogy tagadja meg Istent, és azt állítják, hogy bűneiért kell szenvednie – fűzte hozzá az ószövetségi történethez Nagy László. Mivel Jób tudja, hogy ez nem igaz, perbe hívja az Urat, akinek válaszában elhangzik, hogy az emberi lét nagy titkára, a szenvedésre a válasz nála van és marad. Jób elismeri Isten nagyságát, kitart mellette, és visszakap mindent, amit korábban elvesztett, barátai pedig megszégyenülnek. A filmbeli „Jób”, a falusi boltos lázadása abban áll, hogy hét gyermekének elvesztése után is mélyen hívő emberként hittársainak ellenérzését kiváltva egy keresztény kisfiút fogad örökbe, akit kezdetben feleségével úgy mustrálnak, mint a vásári állatot, majd megszelídítik, és beavatják életükbe, vallásukba, hogy legyen aki továbbvigye a rábízott örökséget – hangzott el a beszélgetés során.
Nehéz örökség
Gyermekkorában, bár szívesen nézték a háborús filmeket, nem tudták, mert nem volt, aki elmagyarázza, hogy miről szólt a fasizmus, a zsidók deportálása, emiatt nagyon fals kép alakult ki benne, és csak felnőttkorában értette meg, hogy mi van a látszat mögött – jegyezte meg Nagy László. Az elhangzottakat megerősítette Dub László is, aki elmondta, hogy mennyire csodálkoznak a zsidó múzeumot meglátogató gyermekek, amikor közli velük, hogy Jézus is zsidó volt.
A kérdésre, hogy a zsidó családokban beszéltek-e a holokausztról, a válasz az volt, hogy csak egy bizonyos idő eltelte után. A háború végén a zsidók két csoportra oszlottak, egyik részük elment Izraelbe, mások maradtak, de azt, hogy mi történt velük a lágerben, magukba zárták.
– 12-13 éves koromban mondta el édesanyám, hogy zsidók vagyunk, amit tudtam, de nem értettem, hogy ez miért fontos. Apám, aki munkaszolgálatos volt, nagyon keveset beszélt a vele történtekről, de anyám elmesélte, hogyan menekült meg az asszonyok menetoszlopából, amikor Budapestről Ausztria felé vitték őket, hogyan bujkált és kerülte el a vonatállomásokat, amelyek tele voltak csendőrökkel – hangzott el egyik vallomásban, majd a következőkben kiderült, hogy minden személy másképpen élte át ezeket a szörnyűségeket.
Egy másik családban az unokák találták meg azt a filmet, amelyet az amerikaiak készítettek 1944-ben, amikor felszabadították az auschwitzi lágert, és a filmen megörökítették a ma 99 éves nagymamát és a dédnagymamát.
Elhangzott, hogy Izraelben egyáltalán nem beszéltek ezekről az emlékekről. A múlt évben meghalt idős nagynénivel Spielberg (a Schindler listája című film rendezője) készített interjút, de a beszélgetésen nem volt szabad jelen lennie a családnak, amelynek tagjai csak a nagynéni halála után találták meg a felvételt. A hozzászóló az édesanyját egyéves korában vesztette el, és évekig próbálkozott, hogy kiderítse halálának körülményeit. Apja viszont az egész családot megeskette, hogy nem mesélik el a gyermekeknek, mi történt az édesanyjukkal – emlékezett az egyik résztvevő. Amikor pedig a családfát állította össze, kiderült, hogy a családtagok 70 százaléka nem jött vissza a lágerből. Felesége családjából csak az apósa maradt életben, akit az unokái faggattak ki a történtekről.
Egy másik családban is a 12 évet betöltött gyermekkel közölték a szülők, hogy zsidó. Az 1967-es arab–zsidó háború idején az iskolából hazatérve az ott hallottak alapján mondta el az apjának, hogy „ezek a zsidók mit csinálnak”. Akkor ült le mellé térképpel a kezében az édesapja, és megmagyarázta, hogy mi történik Izraelben, és tudatosult a gyermekben, hogy ő is zsidó.
– A lányaimnak elmondtam, hogy én zsidó vagyok, az édesanyjuk református, majd rájuk bíztam, hogy válasszanak. Bár az anyjuk vallását választották, az iskolában a kisebbik lányom osztályában mégsem maradt el a zsidózás – hangzott el egy másik vallomásban.
A Messiásra várva
A továbbiakban a jelenlévők érdeklődésére a zsidó vallás jellegzetességeiről számoltak be a meghívottak. Egy héber feliratos falvédő kapcsán, amelyet Nagy László a hitközségnek ajándékozott, elhangzott, hogy a zsidó vallásban annyira tisztelik Istent, hogy tilosnak tartják az ábrázolását és nevének a kimondását is. Az ortodox zsidók számára a Szentírást Mózes öt könyve, a Tóra, valamint a Talmud jelenti. Izraelben az állami iskolákban bevezették ugyan a teljes Ószövetség oktatását, de az Újszövetséget nem ismerik el, mivel Jézust csak embernek tartják. Szerintük a Messiás, aki elhozza a világ békességét, nem isteni lényként, hanem Isten felkent küldötteként fog eljönni.
Szóba került még a zsidó időszámítás és naptár jellegzetessége, amely hatféle hosszúságú évből áll, mert vannak ünnepek, amelyek csak a hét bizonyos napjára eshetnek. Az új nap nem éjfél, hanem napnyugta után kezdődik, és nem vasárnap, hanem szombat a pihenőnap, amit a vallásos zsidók szigorúan betartanak.
A hosszúra nyúlt, de tartalmas beszélgetés végén egy fiatal hölgy bevallotta, most értette meg, hogy a családjában miért nem beszélnek szívesen arról, hogy ki zsidó és ki nem. Ő viszont szeretné felmenői nyelvét, a hébert megtanulni. Válaszként elhangzott, hogy egyedül ez nagyon nehéz, és akinek nincs komoly motivációja, annak nehezen sikerül, de biztatták, hogy próbálkozzon.