Evolúciós művészet

Egyszer régen, de nem is olyan régen, élt egy ősz szakállú öregúr. Hosszú, hófehér szakálla meleg palástként melengette a szívét. Szüksége is volt erre, mert a világ kegyetlenül elbánt vele. Majomembernek titulálták, gúnyolódtak vele és az édesanyjával is. Ő csak nézett. Szemében olyan mély tudás csillogott, hogy abba bele lehetett szédülni. Ő látott és hitt. Ellenfelei nem láttak és nem hittek. Emlékét gúnyrajzok tömege rondítja. Némelyek babonásan félnek tőle, olyannyira, hogy nevét sem merik az ajkukra venni, mintha istencsapása szállna rájuk a Darwin név kimondása miatt. Az öregúr pedig megkeseredett arccal tűrte a szitkokat. Túl nagy volt már az a harc egy embernek.

Charles Darwin, ha ő maga irányította volna élete útját, talán más pályán rótta volna a lépéseket, de a sors valamiképp más utat jelölt ki számára. Orvosnak készült, az emberi szenvedés enyhítőjének. De Darwinból nem lett orvos. Túlzottan érzékeny volt ahhoz, hogy elviselje a műtétekkel járó vér és szenvedés látványát. Ha nem lehetett a test orvosa, akkor más pályát választott: a lelket akarta gyámolítani, teológiát tanult, ezt is végzett. De Darwinból nem lett pap! Miért? Mert Valaki másképp ismerte őt: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek”. Ugyanaz igazította Darwin lépteit is, mint Jeremiás prófétáét, akitől az idézet származik (Jeremiás 1,5).

Charles Darwin 1809-ben született, és 1831-ben, 22 évesen indult világ körüli felfedezőútjára. Első látásra úgy tűnik, mellőzte a lelket, és csak a testeket kutatta, de hitének gyökere mélyebbre nyúlt, vissza a gyökerekig, az eredetig. Nem véletlen, hogy világhírű könyvének a címe A fajok eredete. Ez a grandiózus mű, amely két pólusra osztotta a világot, a legtöbb ember számára ismerős cím. Sajnos, gyakran előfordul, hogy nem is a cím az ismerős, mint inkább a tévhit, melyet Darwinnak tulajdonítanak: az ember majomból lett. Sajnálatos módon sokan úgy nyilatkoztak és beszélnek ma is A fajok eredetéről, hogy még a könyvet sem látták, nemhogy olvasták volna. Éppen ezért könnyű dolguk volt Darwin ellenfeleinek, mert egy kis csúsztatással a tudós ellen hergelhették a közvéleményt. A tudós a következőképpen fogalmaz könyvének bevezetőjében: „Mivel minden fajnak sokkal több egyede születik, mint amennyi életben maradhat, és mivel ennek következtében a létért való küzdelem gyakran ismétlődik, világos, hogy bármely lénynek, amely ha tetszőlegesen kicsiny mértékben is, de saját előnyére változik, az élet összetett és gyakran változó feltételei között jobb esélye lesz a túlélésre és ezzel a természetes kiválasztódásra. Az öröklés elve alapján pedig bármely kiválasztott változat az új, módosult alakjában fog továbbterjedni”. (13. oldal)

Tény, hogy Darwin két „pártra” osztotta a világot. Sok ellenzője és sok támogatója volt és van. Különösen érdekes az a vélemény, mely szerint Darwin visszavonta elméletét. Ezt az eseményt szépen összemossák a hit és a megtérés kérdésével. Van, aki arra esküszik, hogy a tudós megtérésekor bánkódott A fajok eredete miatt, mások úgy hiszik, még magyarázkodott is az öregúr, hogy nem akart ő semmiféle világfelfordulást, csak éppen megfordultak a fejében a gondolatok – aztán hogyan lett több kiadást megért könyv ezekből a kusza képzelgésekből, arról nem tudósítanak. Az igaz, hogy Darwin hitbeli kérdéseire aligha tudnánk választ adni, de az biztos, hogy a tan visszavonása elmaradt, az valaki másnak a találmánya. Némelyek egy bizonyos Lady Hope nevű egyházi aktivistára hivatkoznak, akinek a tudós halálos ágyán elmondta, mekkora tévedés volt ez az elmélet. A legenda több sebből vérzik. Darwin 1882-ben halt meg, a megtéréséről szóló tudósítás csak 1915-ben látott napvilágot. Miért nem tartották fontosnak hamarabb megjelentetni? A tudós gyerekei tagadták, hogy valós lenne a beszámoló, sőt a lánya még Lady Hope látogatását is valótlan eseménynek tartja.

A járható út az evolúció megítélésében inkább a könyv elolvasása és a modern genetikai adatok összevetése. Ha egyik részt sem ismerjük, helyesebb nem nyilatkozni, mert a másod- vagy harmadkézből nyert vélemények legtöbbször szélsőségesen sarkítottak, és csak arra jók, hogy műveletlenségünkről árulkodjanak.

Ami rendkívül különös ezen írás kapcsán, hogy Darwin nem volt zenész! Eddig megszoktuk, hogy az említett tudósok jól muzsikáltak, ezért sokkal érthetetlenebb a mostani helyzet. Első hallásra bizonyára az, de érdemes idéznem az öregúr egyik figyelemfelkeltő megállapítását. „…ha elölről kezdeném életemet, rendszeresen legalább egyszer hetenként olvasnék verseket és hallgatnék zenét. Így talán agyam elcsökevényesedett része a használat következtében tevékeny maradt volna. A magasabb rendű esztétikai élvezetek megszűnése boldogságveszteséget is jelent, és talán még az intellektusra is kártékony – de az erkölcsi szemléletre bizonyosan –, mert gyengíti természetünk érzelmi részét.” Tegyük hozzá, hogy Darwin felesége, Emma figyelemre méltó zongorista volt. A családi élet hangulatát a feleség zenélése nemesítette.

Bontsuk részekre a természettudós megállapítását, és állítsuk párhuzamba a mai tényekkel! Aktív zenetanulás híján az agy egy része elcsökevényesedik, nem fejlődik, akár a mozdulatlan izom, elsorvad. Nehogy azt higgyük, hogy ma nem érvényes ez a meglátás! Hámori József nemzetközileg elismert agykutató több előadásában hangsúlyozta, hogy a zenetanulás nemcsak az iskola programja kell legyen, hanem a családban is a nevelés részét kell alkossa. Ezt nem azért mondta, hogy igazat adjon Kodály Zoltánnak – vagy ezúttal éppen Darwinnak –, hanem mert kutatásai bebizonyították, hogy az éneklés, a zenélés a teljes agyat mozgásban, edzésben tartja, ezáltal fejleszti is. Különösen fontos kisgyerekkorban az első nyolc év alatt az éneklés, mert az agy ilyenkor a legfogékonyabb, a legfontosabb idegi kapcsolatok ekkor alakulnak ki, és határozzák meg az ember egész életét.

Hámori felhívja a figyelmet arra, hogy a két agyfélteke között a változatos tevékenységek által egyre több idegi kapcsolat jön létre. „Ahhoz, hogy minél jobban összekapcsolódjon a két agyfélteke, és minél kiegyensúlyozottabb fejlettségi szintet érjenek el, az általuk irányított képességeket arányosan kell fejleszteni. Mert minél sűrűbb idegrosthálózat kapcsolja őket össze, annál több szálon érkezik információ egyik féltekéből a másikba és viszont, és annál tökéletesebb személyiség kibontakozására nyílik lehetőség.” Mit tesz az, aki elutasítja, mellékesnek tartja a zenetanulást? Lemond egy adott, veleszületett lehetőségről, amely elősegíti fejlődését.

Egy másik megdöbbentő adat Hámori professzor úrtól, hogy „Mai ismereteink szerint mindenesetre kimondható, hogy az alapvető muzikalitás – még ha a zenei ízlés különbözhet is –, éppúgy mint a beszéd, minden ember veleszületett képessége”. Ezért ne gátoljuk e képesség fejlődését! „Mindebből logikusan következik, hogy az ének-zene, a muzikalitás éppolyan alapvető eleme a teljesebb emberi személyiség kialakulásának (…), mint általában is az emberi beszéd. A jobb félteke kommunikációja, nyelve a muzsika, amelynek a születéskor kapott adottságokra alapozó kifejlesztése éppolyan fontos (lenne), mint a verbális, illetve más – matematikai etc. – képességek (jó-rossz) kialakítása.” Így tehát – mint a beszéd, az irodalom – a zene is elsőrangú tananyag kellene legyen. Az is nyilvánvaló, hogy az egyre kevesebb éneklés és olvasás kifejező-készségünk ijesztő romlását okozza.

Az sem elhanyagolható, hogy – Darwin szavaival élve – érzelmileg gyengék vagyunk zene és más esztétikai élvezetek nélkül. Bár a modern pedagógia nagy hangsúlyt fektet az affektív (érzelmi) nevelésre, mégis éppen azok a tárgyak szorulnak háttérbe, amelyek ezt lehetővé tennék. Nem csoda tehát, hogy az általános erkölcsi szemlélet ijesztő. És ha így haladunk, fordítva is beigazolódik Darwin elmélete: a környezet hatására ez ember is amolyan intelligens állattá alakul, és minden csak a kényelemről és az ösztönök dominálásáról fog szólni. Látjuk ennek az előjeleit?

Végül ne feledjük: az intellektusra is kártékony a művészet hiánya! Kodály is figyelmeztet erre, amikor arról beszél, hogy milyen képességeket fejleszt az éneklés. Éppen ezért ne mástól várjuk az éneket, mert azzal csak más gazdagodik! Énekeljünk magunknak, hogy mi is gazdagodhassunk!

Szilágyi Mihály