„Ezt is megírod?”
2023-02-13 16:00:00
- Kuszálik Péter
– kérdezte Klári. „Meg hát! Csak még az idejét nem tudom” – válaszoltam akkor. Aki még nem hallott róla, az most megtudhatja, hogy – ’az élet értelme’ projekt keretén belül – egy héten három alkolommal kísérem haza a zenesuliból a legkisebb unokámat. Menet közben beszélgetünk, ha épp olyan helyen járunk, ahol nem kell túlharsognunk az utca forgalmát. Az említett eset december 8-án történhetett, ugyanis csütörtök az a nap, amikor – a suli felől jövet – a Bolgár tér felé megyünk, Ida mamával és Mogyoróval; ők a zebrán való átkelés után jobbra térnek, mi ketten meg balra. A sarkon bemegyünk a nagyáruházba, a mozgólépcsőn le, majd jobbra-előre, hogy a Hosszú utca páros oldalára érkezzünk ki az aluljáróból. Csendes a hely, s az én hangom is van olyan erős, hogy a négy méterre mögöttünk ballagó Klári meghallja a nagyapai tanításokat. Épp azt magyaráztam Gicónak, hogy lám, feldíszített karácsonyfával csalogatják be a vásárlókat – pedig még messze az ünnep –, mert a kereskedőknek nehéz az életük, sok az üzlet, kevés a vásárló, s mindig valamilyen trükköt kell kieszelniük, amivel becsalogathatják a vevőt a boltba. Említve vala még a piacgazdaságra jellemző szokás, miszerint mindent a haszon növelése érdekében tesznek, s az egyházi ünnepeket is erre használják. A New York-i csillogáshoz képest ez semmiség, s szerencsére nem is olyan bántó…
A merkantilizmusról tartott eszmefuttatásomnak ezen a pontján szólalt meg Klári, én pedig nem aznap, csupán ma láttam alkalmasnak a pillanatot, hogy ezt a kis epizódot átemeljem a heti bölcseleteim közé. Ugyanis még történt valami – szintén a kettőnk sétája közben; hétfőn, amikor egy másik útvonalon megyünk. A Bolyai utcába kanyarodtunk, ott is elég csendes a környék ahhoz, hogy Gicó csiripelését ne nyomja el a főtéri autóhömpöly.
Rövid történetet mesélt, a sulival kapcsolatos dolgot. Az ő osztályuk a hátsó traktusban van, s az iskola zsúfoltsága miatt kétosztálynyi diák használja a helyiséget meg a bútorzatot: a kicsik délelőtt, a tizenkettedikesek délután. A társbérlet általában nem kellemes, a közös lóról szóló mondás a két váltásban történő oktatásra is érvényes. Gicó mondja: „Mi arra használjuk a törlőpapírjainkat, hogy az asztalunkból kitöröljük a mustárt.” Nyilván, mert a ’nagyok’ nem otthonról hozzák az uzsonnájukat, hanem boltban vagy utcán vásárolt kaját esznek (hot dog, pizzaszelet), s a maradékot nem a szemétkosárba dobják stb.
Gicó szerint a délutáni csapatban csupán egyetlen jóérzésű lány van, aki – nem mindig, de elég gyakran – ott marad, és összeszedi a többiek után a szemetet. Ha a kicsik reggel rendben találják az asztalokat, akkor a déli ’csere’ alkalmával egy-egy öleléssel köszönik meg Tündérke jóságát.
Tetszett a történet, s rögtön nosztalgiázni kezdtem: a ’mi időnkben’ a paddal összeépített, viharálló konstrukció volt még a divat, amelyben úgy lehetett fölállni, hogy lábszárral felhajtottuk a pad ülőkéjét. Továbbá: reggel ’a hetes’ kiosztotta a tintásüvegeket (mindegyiken címke, a tulajdonos nevével), krétát hozott a kapusszobából, jelentette a hiányzókat, táblát törölt, délben takarított. Nálunk – annak idején – rend volt, de manapság a suliban sem lehet rendet tartani…
Ahogy tapasztalom, Gicó is találkozott már a „neked mivel keserítik meg az életedet a környezetedben élők?” nevű össznépi társasjátékkal. Neki a megkeserítésről még csak a rendetlen ’kajlák’ jutnak az eszébe, nekem nagyobb az ellentáborom. Nemcsak az emberek, hanem a tárgyak miatt is bosszankodom: a szemüveg s a kulcs elbújik, a golyóstollat noszogatni kell, hogy írjon stb. A hivatalok közül a Városháza áll az első helyen. Soós Zoli bácsinak 2022. aug. 17-én, Portik Vili bácsinak pedig szept. 27-én adtam be egy-egy levelet az iktatóba (62.225, ill. 73.482 számmal).
Az a hétfői nap csodaként fog bevonulni a történelembe: február 6-án este – 20 óra 20 perckor (!) – fúrógép zajára riadtam csöndes mélázásomból. Kimentem a teraszra, megnézni, hogy mi történik. Három férfiú ügyködött a ház előtti füves részen, a néhai K. Laci bácsi által ültetett akácfa törzsének középtengelyétől kb. 1591 mm távolságra (délkeleti irányba mérve) egy 125 mm átmérőjű zsákfuratot mélyítettek, beleállítottak egy vascsövet, majd visszataposták a kipiszkált földet. Elmenetelük előtt még megkérdezhettem: milyen célt szolgál a szerketa. „Erre rögzítjük a játszótér információs tábláját.” A térdkalácsomban megremegtek a mazsolák az örömtől: lám-lám, a fölszólalásom nem pusztába kiáltó szó volt. Ugyanis a polgármesternek címzett levelemben a tavaly megjelent cikk (K.P.: Kölyök a forró bádogtetőn, Népújság, aug. 16.) és néhány barátságos mondat szerepelt.
Nem ezt kértem, hanem egy falra szögezett táblát, de igazán derék dolog, hogy a reklamációmtól a vascső implantációjáig ’csak’ 5 hónap és 11 nap telt el. A cső – vasárnapig – még nem hajtott rügyet, vélhetően a hideg miatt. Várom a folytatást.
