Féleleműzés dr. Almási Kittivel

Mitől félünk, milyen „katasztrófahelyzeteket” igyekszünk nap mint nap elkerülni, és hova vezetnek az indokolatlan szorongások, gátlások? – erre világított rá izgalmas, interaktív előadásában Almási Kitti magyarországi pszichológus, a Nyitott Akadémia májusi meghívottja. A fiatal lélekgyó-gyász Bátran élni című, készülő könyvének gondolatait, felfedezéseit osztotta meg múlt szombaton a Maros Művészegyüttes csaknem telt házas közönségével. Az eszmefuttatást hétköznapi, humoros élethelyzetek bemutatásával színesítette a Magyarországon igen népszerű szakember, aki első alkalommal állt erdélyi színpadon. 

 

Almási Kitti saját félelme megfogalmazásával indította a gondolatmenetet, egy telefonos üzenetet idézett fel, amelyben nagyobbik lánya arra kérte, hogy ne izguljon, amikor közönség elé lép. Ennek kapcsán azt is elárulta, hogy a hűtlenségről szóló egyik előadása alkalmával felfedezett egy „savanyú” arcot a nagyérdemű soraiban, és attól kezdve csak arra tudott gondolni, hogy egyvalakinek nem tetszik a mondanivalója, éppen ezért végig csak ahhoz az egy személyhez szólt, rá próbált hatást gyakorolni. Az előadást követő dedikálás alkalmával azonban kiderült, hogy félreértelmezte a helyzetet, az illető hölgy ugyanis odalépett hozzá, és elmondta, hogy éppen aznap jelentette be a férje, hogy elhagyja. Ez a vallomás egy szép beszélgetéssel folytatódott, amelyet hosszas levelezés követett.

– Ha nem tisztázzuk az okokat, megmaradunk egy olyan következtetésnél, amely a félelmünkkel kapcsolatos. Az önértékelésünk úgy épül fel, ahogy visszatükröződni látjuk magunkat mások viselkedésében. Az egyik legalapvetőbb félelmünk az, hogy nem vagyunk elég szerethetőek. E miatt a félelem miatt nem mutatjuk meg magunkat sok helyzetben, konfliktuskerülőkké válunk, belesimulunk a komfortzónába. Ez ugyanolyan beszűkülés, mint amilyen egy pánikbetegnél tapasztalható, csak mi nem a lakásból, hanem a komfortzónánkból nem lépünk ki. Így, mivel folyamatosan kikerüljük azt, hogy valamilyenek legyünk, idővel semmilyenné válunk. Pedig az élet nagy eseményei szinte mindig arról szólnak, hogy kilépünk a kényelmi övezetből, ugyanis így sikerül megtudnunk magunkról valami újat. Az önbecsülésünk a komfortzónánk meghaladásával növekedhet azzal, hogy egy kicsit fennebb emeljük a lécet – mondta a pszichológus. 

Almási Kitti a gondolkozás kétféle torzulására, a nagyon pozitív, illetve a kizárólag negatív gondolkozásmódra is felhívta a figyelmet. A rózsaszín felhőkben láttatott múlt, jelen a problémák szőnyeg alá seprését jelenti – hangsúlyozta a szakember, aztán egy pácienséről mesélt, aki fantasztikusan szépnek nevezte a gyermekkorát, csupa kedvezőt mondott édesapjáról, és csak mellékesen jegyezte meg, hogy a játszó, mesét olvasó apa egyetlen hibája az volt, hogy időnként ittasan jött haza, és olyankor elverte gyermekét. Mivel soha nem lehetett előre tudni, hogy a szülő milyen állapotban érkezik, a kislány tízéves koráig mindig bevizelt, amikor hallotta a kulcsot fordulni a zárban. A túlzottan derűlátó gondolkozás kapcsán a tökéletes házasságról szóló eszmefuttatásokat is megemlítette a pszichológus, amikor a párkapcsolat szépséghibáit önmagukról festett, idilli képekkel és más párok bírálásával igyekeznek leplezni a házastársak.

– Ahol nagy az erőfeszítés, ott mindig van takargatnivaló. Ha valaki úgy érzi, hogy van egy negatív tulajdonsága, és azt igyekszik elrejteni, még észrevehetőbbé teszi – tette hozzá Almási Kitti, majd a neonzöld, élénkrózsaszín pulóverekkel példálózott, amelyeket pár évtizeddel ezelőtt a derekukra kötöttek a megnőtt hátsót eltakarni próbáló, de ezzel még látványosabbá tevő tinédzserek. Az önbeteljesítő kör az első randevún begörcsölő párjelölteknél is érvényesül, akik úgy érzik, hogy nem elég jók a másik számára, és teljesen leblokkolnak, így akaratlanul azt üzenik a választottnak, hogy érdektelen számukra. Almási Kitti szerint ilyenkor az 

a legjobb, ha a lelepleződéstől való rettegés helyett felhívjuk a figyelmet a problémára, 

a rizikós lehetőség felmutatásával oldjuk a feszültséget. 

A becenév kiérdemlése és elvesztése

Az előadás fontos mozzanatát képezte a munkatársi kapcsolatok, ezen belül az új alkalmazott beilleszkedési erőfeszítéseinek körvonalazása. A pszichológus felhívta a figyelmet arra, hogy aki negatív énképpel lép be egy új közösségbe, és árgus szemmel figyeli a feléje irányuló ellenszenv jeleit, előbb-utóbb eléri, hogy furcsa, kellemetlen személynek tartsák, így saját feltevése igazáról győződik meg újra. Ugyanakkor gyakori tendencia az is, hogy az új munkaerő kezdetben alkalmazkodni próbál, olyan feladatokat is magára vállal, amelyeket nem neki kellene elvégezni, és pluszerőfeszítéseiért kedvességet kap, netán becenevén szólítják a kollégák, amikor azonban csökkentené az önként vállalt tehet, hirtelen ellenszenvbe ütközik.

– Ha olyan akarok lenni, amilyen valójában vagyok, el kell viselnem, hogy a többiek esetleg nem szeretnek. De ha el bírom viselni az elutasítottságot, előbb-utóbb tisztelni kezdenek – hangsúlyozta a szakember. Almási Kitti a vendégvárással járó rendrakás értelmetlenségéről is szólt, amellyel azt tudatosítjuk magunkban, hogy a megszokott életformánk mások előtt vállalhatatlan, illetve személyes példákkal ismételte meg a legfőbb üzenetet: minden, amitől kapcsolatainkat és önmagunkat féltjük, tulajdonképpen teljesen kibírható, a legnagyobb leégés sem vezet világkatasztrófához, ahogy akkor sem jött el a világ vége, amikor kislánya nyilvános helyen lerántotta róla a pánt nélküli nyári ruhát.

– Mindig gondoljunk bele, hogy mitől félünk valójában. A félelmeink az egyik oldalon vannak, a vágyaink a másik oldalon – mondta a pszichológus, majd a titkos kívánságának engedő, a magas mólóról vízbe ugró üzletember példájával, kellemes lebegést kívánva búcsúzott a vásárhelyi közönségtől.