2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Azzal kell kezdenem, hogy ez a kiállítás nem jöhetett volna létre a Maros Megyei Történelmi Múzeum segítsége nélkül, hiszen a megfelelő tárlók hiányában nem lehetne úgy a közönség elé tárni sem a szobrokat, sem az ékszereket, hogy szépségük méltóképpen érvényesülhessen.

Rozsnyai Béla alkotása


Azzal kell kezdenem, hogy ez a kiállítás nem jöhetett volna létre a Maros Megyei Történelmi Múzeum segítsége nélkül, hiszen a megfelelő tárlók hiányában nem lehetne úgy a közönség elé tárni sem a szobrokat, sem az ékszereket, hogy szépségük méltóképpen érvényesülhessen.

Ezen a kiállításon elsődlegesen a fémek, másodsorban, de nem másodlagosan a fények jelentik az újdonságot, noha számunkra a legfontosabb, hogy Rozsnyai Béla kiállításának örvendhetünk, hiszen régóta nem láttuk itthon.

Rozsnyai Béláról beszélni Marosvásárhelyen azért nehéz, mert nagyon sok kérdésre várnak választ jogosan a nézők – Rozsnyai ugyanis marosvásárhelyi művész, de 25 éve hiányzik Marosvásárhely művészieti életéből.

1983-ban általános feltűnést keltett meglepő alakzataival, amelyeket ugyancsak meglepő, szokatlan anyagokból épített szobrokká, és akkoriban még nem vettük, nem is vehettük észre, hogy Rozsnyai Béla nem csupán a nonfiguratív, új formai nyelvet kereső törekvések egyik képviselője, de munkái sokkal mélyebbre igyekeznek hatolni, éspedig az anyag lehetőségeinek a megismerésére törekszik, s ez az őszinteség olyan csodálatos formagazdagságot eredményez, amely éppen újszerűsége révén a világ részeinek szerves összekapcsolódását, együvé tartozását bizonyítja. A mindennapok során is csodálatos, és legtöbbször csak rejtélyesen bukkan fel, majd újra gyorsan el is illan, és lelkünk meghatározó élménye marad egy-egy ilyen merész összefüggéseket föltáró pillanat. A hétköznapi tapasztalat élményeinek ritka pillanatait tudják viszont tartósítani Rozsnyai alkotásai.

Az a világlátás, az az alkotói univerzum, amely Rozsnyait jellemzi, csíráiban itt, Marosvásárhelyen formálódott, itt alakult ki, és úgy is érezhetjük, hogy a mai, érett, a fiatalkoriakhoz képest sokkal mívesebb, sokkal cizelláltabb alkotások is megszülethettek volna itt, Marosvásárhelyen. Azok is, amelyek az ősi, hun-magyar plasztikai hagyományokra utalnak, mint a Díszfésű, és azok is, amelyek akár a kereszténység mitikus örökségére, Bábelre utalnak, de azok is, amelyek egyszerűen csak a XX. század avantgárd és neoavantgárd mozgalmainak alkotási módszerei alkalmazásával hoznak létre új formákat. Valójában környezetünk formavilágának alapelemei ezek, de minden máshoz viszonyítva szokatlan módon jelennek meg. Pusztán csak életrajzi, vagy műtörténeti adalék, hogy a Díszfésű Dániában született, a gravitációval szemben mozduló alkotás pedig Budapesten.

A hetvenes-nyolcvanas években az ecsetkezelés, a festék-„felrakás” módjának változtatásával is a művészet megújhodását remélték, noha az igazi újdonságot az a felszabaduló, a kötöttségek felismertetésének szemlélete hozta, amely kiemelte a marosvásárhelyi művészeti középiskolának és a népi művészeti iskolának a munkáját az ország hasonló iskolái közül, és lényegében megteremtette azt a szellemi légkört, amely lehetővé tette a Marosvásárhelyi Műhely megszületését. A Mamű légköre, szemléletmódja sokkal szélesebb körű volt, nemcsak a csoport jegyzett tagjait jellemezte, hiszen Nagy Pálnak is van alkotása, amelyet minden további nélkül bemutathatnánk egy Mamű-emlékkiállításon, miként Rozsnyai Béla munkái is beilleszthetőek lennének e csoport körébe, noha nem volt tagja a csoportosulásnak.

Az a törekvés közös bennük, hogy mindannyian a korábbi szemléletmód kötöttségeinek levetkőzésére törekedtek, de a kifejezés megvalósításáért nem fordultak szembe a plasztikával, hanem kiegészíteni akarták.

Rozsnyainál különösen meghatározó, hogy mindig nemes, időtálló anyagokkal dolgozott, amelyek méltó versenytársai az időnek.

Mai kiállításunk gyűjteményesnek mondható, de korántsem teljes, bár a művész igazán maradandó értékeket létrehozó alkotói korszakai lényegében jelen vannak, és Önök úgy vélhetik, hogy a kinetikus alkotások, a mozgást ábrázoló, felhasználó művek körébe sorolhatjuk Rozsnyai Béla munkáit.

Igazuk van, annyiban, hogy a mozgás több szobor lényeges része. Alkotójuk arra törekedett, hogy a mozgást is komponálja bele abba a látványba, amely önök elé tárul. De ha csak ennyit látunk, akkor nagyon keveset értünk meg Rozsnyai műveinek értékeiből. Bár a kinetikus szobrászat hungarikumnak minősíthető, hiszen Schöffer Miklós alkotásaiban jelentkezik először művészi szinten, tudatos képzőművészeti alkotásként. Schöffert ugyan Nicolas Schöffer francia szobrászként ismerte meg a világ, de ne feledjük, hogy Kalocsán született 1912-ben, tehát éppen 100 évvel ezelőtt, és 20 éve hunyt el, vagyis munkássága a modern képzőművészet teljes idejét, a rövid 20. századot lényegében egészen átfogja.

De a Schöffer-féle kinetikus művészet leginkább a mérnöki világképet és a tudomány mindenhatóságába vetett hitet tükrözi – ahogyan több tanulmány is leszögezi. A környezet fény- és mozgásviszonyai is befolyásolják az alkotást, de valójában a szerkezet, a konstrukció a fontos, a plasztikai üzenet nagyon sokszor áttételes, pl. kasírozott grafikák révén érvényesül sok kinetikus munkában. A mai, legismertebb magyar kinetikus művészről, Haraszty Istvánról is ugyanezt írják. Harasztyt azért is említenünk kell, mert Rozsnyaival kapcsolatban kijelenthetjük, hogy az anyagelvűség tükröződik munkáiban, és Haraszty az anyagelvűség meghirdetett híveinek, a Matéria csoportnak a kiállításán is szerepelt, ahol a legfontosabb újdonság a hagyományos festékfelrakás technikájának radikális magváltoztatása volt. Lényegében vakoltak, többféleképpen vakolva hoztak létre festményeket.

Nincs különösebb értelme kifogásolnunk ezeket az eljárásokat, sem kísérletként, sem alkotói módszerként, hiszen a művészettörténet immár évtizedek óta számon tartja ezeket a munkákat is, de érzékeltetni szerettem volna, hogy Rozsnyai Bélát besorolni ebbe az áramlatba igazságtalan egyszerűsítés lenne.

Rozsnyai alkotásaiban ugyanis a plasztika hagyományainak folytatását érezhetjük. Minden művének alapvető jellemzője az őszinteség – a fény, a forma, a szín, adott esetben a vonalak, síkok, ívek és a mozgás is mind a szobrot alkotó anyag természetének megfelelő, annak tulajdonságait megmutató módon jelenik meg.

A mozgás valójában csak kiegészítő eleme a szobornak – nézzék meg Önök is, mozdulatlanul is csodálatosak és mozgásban sem változnak meg, csak kiegészülnek. Persze, el kell ismernünk, hogy mozgás nélkül merevebbek, ridegebbek, művészietlenebbek lennének. Rozsnyai számára ugyanis a plasztikai megfogalmazás az elsődleges, a mozgás alkalmazása ehhez segítség, de nem alapcél.

Mi hát az új Rozsnyai műveiben? – tekintettel arra, hogy talán csak egy-két ékszere, kis szobra van, amelyben nem találunk fémet, és igazán meghatározó művei öntött vagy hegesztett alkotások, mondhatnánk, hogy a fémesség. Idegen szóval metallikusnak mondhatnók, ha ez nem lenne közgazdasági kifejezés. De ha a fémességnél maradunk, a magyar szónál, akkor közelebb kerülhetünk Rozsnyai értelmezéséhez. Eddig a fém erejét, szívósságát, tartósságát és főleg súlyát érzékeltették a művészek, azokat a tulajdonságait, amelyek megkülönböztetik más anyagoktól. Rozsnyai viszont a fémnek azokat a tulajdonságait hangsúlyozza, amelyek rokonítják más anyagokkal. Elsősorban a rugalmasság az, amit Rozsnyai megjelenít. Akár közvetlenül, amit kinetikus megoldásnak tekinthetünk, akár közvetve – hajlítással, ívek, feszített felületek létrehozásával. A másik tulajdonság pedig, amit Rozsnyai felhasznál, a képlékenység. A fémet olvasztani, gyúrni, alakítani lehet, amíg azt fejezi ki, amit akarunk, és társítani is szokta, kővel, másik fémmel, ami kiemeli a kontrasztot.

A világ egységét érhetjük tetten, részletekben természetesen, hiszen a világot csak részleteiben lehetünk képesek felfogni. Nem véletlenül tenyérnyi méretű a kiállítás legmonumentálisabb műve – a fehér hegyen – kövön – görcsösen kapaszkodó, ugyanakkor diadalmasan ágaskodó fa – elfér bármelyikünk markában. És éppen ez a kicsinysége érzékelteti velünk, emberekkel, hogy saját sorsáért milyen heroikus küzdelmet vív a sorssal, a természettel az a pöttöm kis fa, vagy akár a hegy is, hiszen úgy aránylunk mi e szoborhoz, mint a valóságban a hegy mihozzánk.

A fény természetesen fontos szerepet kap, éppen azért, hogy a fémességnek a színét, vagy az anyagnak az átalakulás során megmutatkozó természetét és ennek szép formáit megmutathassa. A megolvadt, fröccsenő-fortyogó fém olykor halat vagy madarat formáz, de ez csak a forma, mert a lényege mindvégig az anyaga – a fém.

A tárlat leglátványosabb műve is, a legkisebb fuvallattól is lengedező acélvirág sem virág, vagyis nem virágnak látjuk, hanem virágot formázó acélnak. Amikor alaposabban megvizsgáljuk – rácsodálkozunk, körbejárjuk, megérintjük és megsimogatjuk – akkor ámulunk el, hogy Rozsnyai mennyire merev, egyenes és szögletes elemekből tud létrehozni kerek, vagy gömbölyded felületeket, amelyek pedig nem a szervetlen, hanem a szerves világra jellemzőek.

Úgy tűnik, ennek a pontosságra, tökélyre törekvő szenvedélynek köszönhető, hogy a szobrok – szobrocskák talapzatára is akkora gondot fordít Rozsnyai Béla. A szobor nemcsak a fémkonstrukciót jelenti, hanem szerves része az a kő vagy fémtalp is, amelyre rögzíti, és amelynek segítségével nekünk is bemutatja. A kőnek – márványnak, gránitnak, kalcedonnak – az erezete is fontos, a színnek az árnyalata is sajátos többletet ad az alkotásnak.

Talán nemcsak a részletek összhangja iránti igény készteti erre, hanem az a felismerés is, hogy a szobrok a talapzatukkal csatlakoznak a környezethez, a világ többi részéhez, szinte ez a kommunikációs kapujuk, tehát ez is ugyanolyan fontos, mint a mű többi része, amely hamarabb ötlik szemünkbe, de amelyeket nem érthetünk meg önmagukban, elszigetelten, hanem csakis egységükben, mindennel együtt.

Nyilván külön kell szólanom az ékszerekről is, amelyek ugyan önmagukban szobrok, miniatűr szobrok, saját életet élő alkotások, de ezek éppen azáltal válnak műalkotássá, hogy kiegészítőként szolgálják azt, aki viseli őket. Önmagukban ugyan zárt, kerek formák, de megtelnek élettel, mihelyt ujjra, nyakra, fülbe kerülnek, vagy egy hölgy keblét díszítik. A nemesfémek, esetenként fémötvözetek és a kövek, drága meg féldrágakövek társítása megannyi olyan szobor, amely más szobrokkal együtt új jelentést közvetít. Hiszen több olyan szobrot is találunk a teremben, amelyeknek a hegye ékszer – nyakba való medál, de ez az ékszer egy másik szobornak a kiegészítő csúcsa is, amely nélkül csonka lenne.

Kérdés, hogy meddig tágítható ez a plasztikai világ, hiszen a felhasználható anyagok száma is véges, bár a rozsdamentes acélok közötti valamennyi változatot talán egy metallográfusnak is nehéz lenne fölsorolnia, viszont a formai lehetőségek – a hajlítás, csavarás, a különböző síkidomok – is ismétlődnek, és akkor a formák ismétlődésével elapadhat az újabb darabok frissessége?

Éppen a tárlat erre a cáfolat. Találunk itt szobrot, amely 1984-ben készült, olyat, amely 1998-ban, a legtöbb viszont ennél jóval fiatalabb. Láthatjuk, hogy mennyire változatos a technikájuk, az anyaguk, a formaviláguk, az alkotóelemeik, de meghatározóan közös az anyag szépségének, formai lehetőségeinek a felmutatása. Az anyag megnyilvánulási formája pedig végtelen – tartja a fizika, és ha egy egzakt tudományban mernek ilyet állítani, akkor mi is elfogadhatjuk.

Az viszont nem kérdés, hogy Rozsnyai Béla munkáinak természetelvűsége, erőteljessége, anyagtisztelete azok a tulajdonságok, amelyek a legjobb erdélyi képzőművészeket is jellemzik, és éppen ezért ezt a plasztikát éppen úgy erdélyi művészetnek tartom, miként a látványosan hagyományos elemekből építkező képjeleket.

Ha megengedik, akkor zárszóképpen szeretnék még annyit mondani, hogy Rozsnyai Béla alkotói pályája ugyan Marosvásárhelyen indult, de Dániában teljesedett ki. Mégis, aligha fedez föl bárki valami vikingeset Rozsnyai munkáiban. A kortárs művészeti alkotások legtöbbjével szemben, amikor egy ötlet megvalósulását óhajtják a felhasznált anyagokkal illusztrálni, Rozsnyai Béla munkáiban a megjelenő anyagok saját magukat mutatják be, egy régi könyvsikerre utalva mondhatjuk – így hűek önmagukhoz, de hogy most már Rozsnyai Bélától is idézzek – így méltóak az időhöz. Mindannyian a régmúlt időhöz viszonyítjuk magunkat, de tükröt a saját időnk tart nekünk.

Remélem, hogy ezek a művek is tükröt jelentenek – nekünk.

*Elhangzott Rozsnyai Béla Szobrok és ékszerek című kiállításának megnyitóján

Gáspár Sándor

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató