Fiatal és bátor férfi volt…
2012-03-09 14:26:43
- Bölöni Domokos
Hatvan éve született Boér Géza .
…a költő még hisz a kommunikációban, s ha képesek voltunk megtanulni, hogy a hit is valóság, a remény is földobott kő, akkor rájöhetünk, hogy a forradalom-nélküliség még nem tudta semmítő sorompóit mindenhol fölállítani, és immár nem kiutat kell keresni, hanem utat. Tehát nem a költészeti kommunikáció lehetségére kell rákérdezni, hanem a társadalmiéra, s arra, lehet-e a vers hatalom, ha a szón kívül csak semmink van? (Korunk, 1979. 9.) * Fiatal és bátor férfi volt Boér Géza. Élt harminchét évet: Torja, 1952. március 13. – Kézdivásárhely, 1989. január 23. A két stáció között egy, a szellem fényétől és erkölcsi tisztaságtól sugárzó életút, de amelyről letérő nyílt a nyers és próbára tevő valóság, a Pokol irányába is. Ezt az utat bejárta Barátunk. Lényének talán legmegragadóbb vonása a nyíltság volt és egy állandó készenlét a párbeszédre. Véleményét nem leplezte. Megnyilatkozásaiból, magatartásából bármiféle személyiségromboló szerep hiányzott. Önmagát vállalta egy uniformizálódó és képmutató korszakban. * Boér Géza helyzete a színpadtól és a közönségtől távol tartott színészéhez vagy a versenyzéstől hirtelen eltiltott élsportolóéhoz volt hasonlatos. Mégis nap mint nap eljátszotta szerepét hosszú éveken keresztül, formában tartotta magát, s várta, hogy számára is megszólaljon a gong, hogy eldördüljön a rajtpisztoly. Egyetlenegyszer adatott meg ez neki, néhány év kínos várakozás után, 1980 őszén a Kriterion Könyvkiadó rangos Forrás sorozatában megjelent a Hiányok térképe című első verseskönyve. Boldognak érezte ekkor magát Boér Géza. Kedvező visszhangra lelt kötete a kritika részéről, s hívei is örültek. De ezt követően nem felszabadult, pazar alakítások sora következett, hanem gyötrelmes alkotóévek és a reménytelen várakozás a következő könyvre. Hiába állt készen egykötetnyi verse, a kiadónak a pártkabinetekből érkezett utasítások értelmében holtvágányra kellett helyeznie az újabb Boér-kötet kiadási tervét. Csak váratlanul bekövetkezett halálával válthatta meg második verseskötete, a létlelet kiadását, amire 1989 őszén került sor. * Látható, már életében a hallgatáshoz kellett szoktatnia magát, illetve ahhoz szoktatták a mostoha külső viszonyok. Írni viszont folyamatosan írt a mintegy másfél évtizednyi idő alatt. Kritikusként is hallatta szavát a Korunk, Utunk és az Ifjúmunkás hasábjain az 1970-es évek második felében, illetve a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. A mintegy másfél évtizednyi időt magában foglaló alkotói időszak alatt Boér Géza rátalált egyéni látás- és beszédmódjára, amelyről azt mondhatom, hogy elsősorban a saját maga számára jelentett már-már teljesíthetetlen próbát és kihívást, öngyötrő keresést és kísérletezést. Költőtársa, Markó Béla is megfogalmazta ezt a létlelethez írt bevezető esszéjében: „Boér Géza számára elsősorban grammatikai kérdés volt saját egyéni költészetének megteremtése. És korán meg is találta ezt az eredeti hangot, csakhogy nem figyeltünk fel rá eléggé, mert azt hittük, a majdani folyékony szövegek töredékeit olvassuk, azt kerestük verseiben, amit egyszer s mindenkorra eltaszított magától: a régi grammatikát. Nem a mondatszerkesztés szabályairól van itt szó természetesen, hanem a hagyományos versépítés törvényeiről.” * Hagyatéka több száz kéziratoldal: vers, próza- és műfordítás-kísérletek. Ebből állt össze posztumusz kötete 2002-ben Sorskeresztrejtvény címen, e kötet mind verses, mind prózai hagyatékából válogat. A szöveget gondozta és az előszót írta Borcsa János. A kiadás helye: Kézdivásárhely. * Barátot vagy ismerőst keresett bizonyára törzshelyén utolsó napja délutánján, aztán estére hazament nemrég berendezett új otthonába, ahol viszont már senki sem várta, s azon az éjszakán, január 23-ára virradóra magára hagyottan viaskodott az Őérte Jövővel. De arra is kényszerül gondolni az ember, hogy a diktatórikus rendszer végső szakaszában magának az életnek az értelmét is talán megkérdőjelezte, még a hitben mint életmentő tényezőben sem tudván megkapaszkodni. Életének ebben az utolsó periódusában ugyanis nemegyszer azt hangsúlyozta, hogy nehéz meghalni. Hogy valójában milyen is volt az ő távozása, ezt sem tudjuk meg már soha. * Az elmondottak alapján akként lehetne összegezni, hogy Boér Géza a maga számára az irodalom terén, a költészet, a próza és a kritika művelésében látta az értelmes cselekvés lehetőségét, illetve az irodalmi élet színterein találhatta volna meg helyét. Az előbbi utat, az írásét sohasem, a legzaklatottabb periódusaiban sem hagyta el, utóbbit, az irodalmi-kulturális életnek kedvező feltételeket pedig nemcsak kereste, de ő maga is tett azért, hogy ilyeneket teremtsen, éppen ott és akkor, ahol találtatott. Vagyis nemcsak szeretett egyetemi városában, hanem hazakerülve Kézdivásárhelyre, itt is. Hogy csak kettőnk kapcsolatára utaljak ilyen értelemben, elmondhatom, hogy személyes találkozásainkban is valamiféle rendszerességet követtünk az 1970-es évek végén. A hét meghatározott napján, kedd délutánonként ültünk be a Rózsa vendéglőbe egy pohárka erős és egy-egy kávé mellé, megbeszélendő új olvasmányélményeket vagy éppen kéziratokat. Ezeken a kétszemélyes beszélgetéseken és eszmecseréken aztán felmerült egy irodalmi kör igénye és szükségessége is, sőt, ennek a körnek a kezdeményezése és vezetése is az ő nevéhez fűződik. A kör 1981-ben meg is alakult, Apor Péter nevét vette fel, és két-három évig működött. Hangsúlyozottan önképzőköri jellege volt, amelynek estjein az írással éppen próbálkozó középiskolás diáknak s a fiatal pályakezdő írónak-költőnek és kritikusnak is alkalma nyílt bemutatkozni. Emellett meghívottjai is voltak alkalmanként az irodalmi körnek, sőt, az akkor Szentgyörgyön működővel például kölcsönös bemutatkozásra is sor került. Napirendre került az egyik köri tevékenység keretében az első Boér-kötet megvitatása is. Boér Gézának e tevékeny jelenlétére utalva mondottam egyszer, hogy munkára, alkotásra sarkallta szűkebb és tágabb környezetét is, az ő megszólalásai pedig egy kisváros viszonyai között igazi kulturális tettnek számítottak, hangoztak légyen el azok az előbb emlegetett irodalmi körön vagy ennek megszűnte után más, egyre szűkebbre szabott nyilvánosságú kulturális eseményeken, például tárlatmegnyitón, de tudni kell róla azt is, hogy még baráti magánbeszélgetések alkalmával sem volt a felelőtlen csevegés híve. Inkább hallgatásba burkolózott. * Boér Géza életét és pályáját nemcsak nemzedéktársai, a hozzá személyesen is közel állók méltatták életében és halála után is, hanem például az ízlésben és esztétikai elvei alapján az ő költészetétől távol álló olyan markáns irodalmár is, mint Szőcs István. Posztumusz kötetét elemezve így összegezte mondandóját 1990 februárjában: „Viaskodása a verssel és a világgal személyes tragédia: de nemzedékek sorsának jelképe, az otthontalanná vált generációké (…), akik későn érkeztek és későn értek ahhoz, hogy a társadalom nagy társasjátékában valamirevaló pozícióhoz jussanak, és korán kivéreztek vagy világgá futottak ahhoz, hogy felléphessenek akkor (…), amikor elkövetkezett az idejük.” * Összeállításunk Borcsa János méltatásai alapján készült: A költő éjszakái (Sorskeresztrejtvény); emlékezés a Háromszékben: http://www.3szek.ro/load/cikk/19450/boer_geza_emlekezete_-_borcsa_janos)
Boér Géza:
körkör
hajnalok is feledhetnek reményt
mögöttük már csak sötét setten
kísérő kárvallott dallamok
ballagunk jövőbe esetten
kétségek sötétje átitat
irányfény belőlünk hogy lehet
szolgálva gyanús árnyakat
ó
a hajnalok
minket is
végbelátás
kireméltem nem érdemeltem ki a verseket
kiharcolt kín lovagolt jambusos bérceken
nem akartam félni
mégis fölügyel rám
a félelem
mindig visszatér mint kísértet-könyörgés
térdeplő tértelen várunkba
megérkezik a megkésett értelem
most már elvéthetjük a történelmet
hisz megvédünk mindent mi elveszett
ide imádkozunk kitartás-istent ki elvezet
és ráadásul
haza
