A jó nevű elemi iskolák környékét reggelente forgalmi káosz uralja.
A jó nevű elemi iskolák környékét reggelente forgalmi káosz uralja. Az örök késésben levő szülők felgyorsult mozdulatokkal menekítik a tanintézmények udvarára utódaikat, miközben igyekeznek elkerülni az ütközéseket a rolleren vagy kerékpárral érkező környezettudatos pajtásokkal. A forgalmi dugó becsengetés után néhány perccel felszívódik, de marad az őszi gyümölcsillatot elnyomó benzingőz. Tanítás után és a napközi program végén, tompított formában a reggeli happening megismétlődik. Nincs az a mobilitásterv, amely ezt a fejetlenséget orvosolni tudná. Talán akkor oldódna meg, ha az iskolák könyékét autómentes övezetté nyilvánítanák. Ami képtelenségnek tűnik az utóbbi évtizedek lakhelyváltoztatási szokásait látva. A mikromigrációs divathullám családok ezreit sodorta a nagyvárosok peremközségeibe, falvaiba. A lakóparkok és családi házak nyújtotta kényelem csábításának nehéz ellenállni. Csakhogy sokan nem számoltak azzal, hogy a remélt nyugalom helyett még több stresszhatás éri őket: a reggeli kapkodás, a forgalmi dugók, a gyerekek elpasszolása óvodába, iskolába, a munkahely környéki parkoló vadászása és délután ugyanez, fordított sorrendben. Este pedig a legbanálisabb okból puskaporos lesz a békésnek hitt családi otthon hangulata. Mondhatnánk, hogy ez mindenki magánügye. De mégsem így van. A városok vonzásától szabadulni képtelen „kitelepültek” nem tudnak és nem is akarnak beilleszkedni lakhelyük közösségébe. Sokan megőrzik hivatalos okmányaikban a városi lakcímüket, mert nem akarnak megválni az ebből adódó előnyöktől. Többek közt a kisgyerekek elit iskolákba való beíratásánál hasznos a belvárosi lakcím. Igaz, nemcsak ezek a két világ közt kóválygók harcolnak a jó hírű tanítókért, óvónőkért, hanem a vidéki településekről az igényesebb szülők is utaztatják gyerekeiket, akár napi 15-20 kilométert is. Pedig lenne jól felszerelt helyi iskola is. A tanerők szempontjából a helyzet nem ilyen egyszerű, ugyanis a települések közszereplőinek, hangadóinak példáját követve egyre több szülő viszi el a helyi iskolából csemetéjét. Ez minőségi romlást okoz az osztályok összetételében. A kritikus pontot átlépve túlsúlyba kerülnek a roma nemzetiségűek, megnehezítve, sok esetben ellehetetlenítve az oktatást. Egyik nagyközség óvónője panaszolta, hogy a 35-ös létszámú kiscsoportjában fél évig semmilyen nevelői tevékenységre nem volt ideje, mert egész napját a bilire szoktatás és orrtörlés töltötte ki. Ennek a kisebbségnek az iskoláskori problémáiról pedig a panaszáradat végtelen. Nem csoda, hogy a tanítók, tanárok, ha tehetik, elmenekülnek városi katedrákra. És így zárul a bűvös kör. Közben arról kapunk hírt, hogy egyik vagy másik peremtelepülésen modern óvoda, iskola épül. Ha kész lesz, örömmel veszik birtokba a magyar tagozat roma tanulói. A következő választáson szavazatokat érhet ez a beruházás, érvelnek a politikusok. Büszke is a polgármester, de saját gyerekeit a városi iskolába hozza. A megyeszékhelytől messze lakó képviselő is, aki egyébként az oktatási bizottságban harcol a magyarság jogaiért, a szülőföldön való megmaradásért, szintén talált okot, hogy elit iskolába protezsálja gyerekét. Arról nem is beszélve, hogy a tanárok nem költöznek vidékre. Ingáznak, és saját gyerekeiket szintén a városi iskolákba íratják. Ki állítja végre talpra ezt a fordított világot?
