Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mikor a próbák alatt hallottam, hogy következik a jelenet, hátracsapott füllel rohantam a nézőtérre, és elbűvölve néztem a pillanatot, amit Chaplin megirigyelhetett volna: Arturo Ui/Adolf Hitler egy létra tetején egyensúlyozva, papírcsákóval a fején Michelangelo elhivatottságával, széles pemzlicsapásokkal festi a mennyezetet, miközben (évtizedekkel azelőtt, hogy az Európai Unió himnuszává vált volna) az Örömódát dúdolja a kefebajusza alatt.
1977, Marosvásárhely. Állítsátok meg Arturo Uit. Nagy merészség színre vinni, de Kincses Elemér született rebellis (apja, testvérei: Előd és Emese életútja is igazolja a ‘génelméletemet’) és az előadás létrejön. Az Új Élet folyóirat egyik számának címlapja őriz egy pillanatot: Adleff Ingeborg, Bács Ferenc – van-e, ki e nevet nem ismeri? –, Gyarmathy Pityu, fizesse meg a túlvilág minden e földön kirobbantott nevetésért, jómagam, immár 30 éve New York lakosa, és a főszereplő, Tarr László. Ha volt valaha telitalálat szereposztásban, ez az volt. A hihetetlen fizikai hasonlóság és a hihetetlen tehetség tökéletessé tették az alakítást.
Rég volt, mikor Soós Laci barátom, Vásárhely őslakosa szinte mentegetőzve közölte a halálhírt. És azóta cipelem ezeket a történeteket. Most megírom, mert már nem szorul el annyira a szívem, ha Tarr Lacira gondolok.
Talán a Makrancos hölgy Beppójaként láttam először. Aztán évek múltán tanárom lett a Színiakadémián. Aztán végzősként velünk játszott egy Goldoni-darabban. Aztán sok év bolyongás után kikötöttem a szülővárosomban, és – lásd az Új Élet címlapját – partnerek lettünk.
Most kihagyom a szokásos ömlengést. Marosvásárhelyre kerültem, és ott is akartam meghalni. Jövő-menő román színészek fontosabbak voltak, nem kaptam lakást, irány Várad, onnan Amerika. Tel-Aviv (ilyenkor száraz humorú barátaim kijavítanak: „C’est la vie”).
A próbák alatt leírhatatlan viszony alakult ki. Minden összebeszélés nélkül a kocsmában kötöttünk ki, aztán sokszor taxiba pattantunk, és irány apámék háza, a cigánytelep alatti Legelő utca. Apám, anyám imádták Lacit, így a piálás kevesebbet nyomott a latban.
És most a túlélő gonoszságával elmondok két történetet. Laci már otthonosan mozgott nálunk, ha kellett, kiszolgálta magát. Egy nap belépett a kamrába. Míg anyám a konyhában szorgoskodott, ő félretolta az alumíniumfazék tetején a faggyút, és kéjjel hörpölte a hideg, petrezselyemízű marhahúslevest.
Másnap reggel hallom, amint anyám faggatja apámat: – Te megetetted a kutyákat? Én nem. Akkor mi lett a levessel? Mikor elmeséltem Lacinak, annyit mondott: „Ha újraszületnék, vizsla lennék Técsy Sanyinál.”
A másik történet a színház mögötti sörözőben esett meg. Csorba András, aki lemondta a szerepét egy bukaresti filmezés miatt, éppen visszarepült, mert a beteg veséje miatt kezelésre szorult. Egy főpróba után ültünk, ki-ki a rumja, söre vagy fröccse mögött. Csorba értékelt. Tetszett neki az egész, dicsérte Kincsest, Laciról annyit mondott, hogy „a hülyegyerek játszuskál.” Tőle ez hatalmas dicséret volt. Aztán szóba jött egy mellékszereplő, szeplős, modoros fickó, Csorba kérdezte, mit keres a színpadon. Kincses visszaszólt, hogy „Ti vettétek fel az akadémiára.” „Ez igaz”, dörmögte a Vajda. Kincses most ráduplázott, és szóba hozta egy igen futtatott, közutálatnak örvendő művesznőcske nevét. (Lehet találgatni…) „Őt is ti vettétek fel?” Csend honolt az asztalnál, aztán felhörpintve vodkáját, megszólalt Tarr úr: „Neki legalább szép a bőre.”
Már 2002 volt a kalendáriumra nyomtatva, mikor Malmö városában láttam a nagybeteg Erdős Irmát. Halálán volt, de Lacit emlegetve felderült: „Jézusom, hogy maga mikre emlékszik!” A Sütő komédiája, a Fecskeszárnyú szemöldök jött szóba, Cseber Laji, a gumicsizmás bumfordi mindenes a kollektívben, aki megkéri Zsuzsika (Erdős) kezét, amit a lány így mesél el: „Elémbe állt az udvaron, a két füle kigyúlt, mint a bakterlámpa, és azt mondta: Zsuzsika, ha nem jössz hozzám feleségül, úgy oldalba rúglak, mint a keresztes szamarat!…”
Laci szünet nélkül tudott történeteket mesélni a lányáról, öltözőben, kávézóban, vendéglőben. Sokan feszengve hallgatták. Néha én is. Aztán egyszer megvilágosodott az elmém; 46 évesen apa lettem, és fittyet hányva a környezetem érzékenységére, hét napon és 24 órán át a lányomról áradoztam. Akárcsak Laci. Minden történetéből a szeretet áradt, és feledtetve apró-cseprő családi bajokat, a lánya volt az igazi sztár. Itt van hát a címet megmagyarázó történet. Zárt körben hangzott el, mert akkoriban soha nem tudtad, ki a füles. Zsuzsika mászkált a házban, miközben egy verset memorizált. Románul. Laci, noha filmezett is, nem volt e nyelv szakértője. Próbálta megfejteni, milyen nyelven és mit mond a Fortuna nundájé. Aztán közös családi erőfeszítés, elemzés után kiderült, hogy hőn szeretett vezérünkről szól a vers, aki kormányozza a nemzet hajóját, és bármilyen vihar tombol, az ő árbocát nem hajlítja meg. Ékes román eredetiben „Furtuna n-o îndoaie” (A vihar sem ingatja meg).
1980 nyarán ültünk a Víkenden: az amerikai feleségem, Laci és jómagam. Én már útrakész voltam. Az idősebb Kincses megállít egy nap az utcán. „Beszélsz te angolul?” Mondtam, Yes. „Hogy mondják: én vakarom a te hátadat, te vakarod az enyémet?” Lefordítottam. „Nincs gond” – mondta Elemér bácsi. „Mehetsz.” Lacin láttam, hogy nem helyesli a tervemet, mint ahogy azt sem szerette, hogy három évvel azelőtt felmondással elmentem Váradra. Ittuk a (viszonylag) hideg sört, Laci azon morfondírozott, hogy nekem magyar asszonyt kellett volna találni. Aztán megoldotta a gubancot: „A feleséged Daisy. Az Margaréta. Keresztneve Miller, az Molnár. Akkor megnyugodtam, mert elvetted Molnár Mancit.”
Soha többé nem láttam.
Molnár Ferenc írta a Liliomban: „Az ember akkor hal meg, ha elfelejtik”. És ha már csak néhány fénykép maradt meg, féltve-szeretve ápolom ezeket az emlékszilánkokat.
Laci, míg élek, itt élsz bennem.
Técsy Sándor