Két, látszólag egymástól nagyon távol álló, mégis közeli esemény is történt március utolsó napján. Marosvásárhelyen a vegyiüzem kényszerszabadságolt alkalmazottai vonultak az utcára a megélhetésük ellehetetlenítése miatt tiltakozva, a regáti főváros egyik díszes rendezvénytermében pedig az egyik médiacsoport szervezett egy energetikai fórumot. A kettő ott vág egybe, hogy ha a döntéshozók nem ilyen fórumokon szavalnának szépeket, hanem végeznék a munkájukat, amire a választóktól kaptak mandátumot, akkor a munkavállalóknak lenne megélhetése. Nekünk meg olcsóbb energiaszámláink.
Az energetikai fórumról megjelent sajtóbeszámolók első látásra képesek elhitetni az ártatlan szemlélővel, hogy ott komoly dolgok történtek, de ettől a valóság elég távol áll. Egy sajtórendezvényen sok nyilatkozat elhangzik, sokszor olyanok is, amiknek távoli köszönőviszonya sincs a valósággal. Egy példa erről a szóban forgó rendezvényről az energiaügyi minisztérium egyik államtitkára, aki azt részletezte, hogy a kormánynak hogyan kellene támogatnia a nagyipari energiafogyasztókat. Ennek az országnak a nehézipara még az egykori aranykorszakban épült, és az akkori olcsó orosz vagy belföldi gáz használatára volt tervezve. A módszerváltás után megváltozott gazdasági környezet ennek az iparnak az oroszlánrészét padlóra is vitte, a maradéknak pedig nagyjából a négy éve kirobbant ukrajnai háború nyomán megugrott energiaárak tették be az ajtót. Ez évek alatt a mindenkori kormányok pár nyilatkozattól eltekintve semmi érdemlegest nem tettek az ipar támogatására. És az, hogy most egy sajtórendezvényen valamelyik államtitkár azt mondja, hogy támogatni kellene az ipart, és a kormány ezt fontolgatja is, attól még ugyanaz fog továbbra is történni, mint eddig: semmi érdemleges. De a nyilatkozatokból azt legalább látni, hogy a kormány tudja, mivel kéne foglalkozni. Hogy a mostani általános gazdasági kontextusban, és az adott költségvetési háttér mellett mit tudnának komolyat lépni a még megmaradt ipar megmentésére, az egy másik, legalább ennyire fogas kérdés. Mire kitalálják, nem marad, amit megmenteni.
Visszakanyarodva a közelebbi eseményhez, a vásárhelyi vegyiüzem esetében nem csupán az elszálló energiaárak állnak a háttérben. Itt amúgy többszörösen is indokolt lett volna támogató intézkedéseket kitalálni egy értelmes kormánynak, mert nemcsak az ipari létesítmény alkalmazottainak a megélhetése forog kockán, hanem az üzem terméke is legalább ennyire fontos a mezőgazdaságnak. Ezernyi család megélhetése sem kis dolog, de ha még a műtrágyát is importálni kell, mert az ország egyetlen ezt gyártani képes üzeme áll, vagy élelmet kell behozni a kieső mezőgazdasági termelés miatt, a gyárleállás kára több fronton köszön vissza. Ám itt a háttérben az van, hogy az állami gázvállalat révén az állam akarja átvenni a létesítményt, és a kényszerleállás nyomán jelentkező szociális feszültségekkel is nyomást fejt ki a tulajdonosra, hogy minél olcsóbb legyen az üzlet. Ebben a játszmában, ahol az utcára vonult emberek csak a sakktábla gyalogjai, az állam áll nyerésre a svájci vállalkozóval szemben, az üzletet előbb vagy utóbb biztos nyélbe ütik. És akkor kezdhetünk aggódni amiatt, hogy ha a hazai intézményrendszer általános állapotával egybevágó fegyelemmel fognak működtetni egy ilyen potenciálisan veszélyes üzemet, csak idő kérdése, hogy mikor következik be egy, nagyságrendjében a parajdi bányaomlással összevethető katasztrófa.
