A gyógyító zenész (2.)

Mint említettem már, Borogyin magát vasárnapi zeneszerzőnek titulálta. Erre azt mondhatnánk, hogy nem hétköznapi, nem a mindennapok egyformaságát ismételgető zeneszerző, hanem egyedi, ünnepnapi, kivételes muzsikus. Erről egy érdekes anekdota is beszél. Tény, hogy Liszt Ferenc többször is turnézott Szentpéterváron, s itt találkozott többek között Borogyinnal is. A zenélő doktor visszahúzódóan szerénykedett a zene titánja előtt, és mint mindig, vasárnapi zeneszerzőnek nevezte magát. Liszt híres volt a szellemességéről, ezúttal ismét bizonyságot tett e képességéről, és a következőt válaszolta: „De a vasárnap mindig ünnep, és önnek joga van misét celebrálni”. Akik nem ismerik kellő részletességgel Liszt életrajzát, azok talán értetlenkednek, mekkora jelentősége volt a zongorista kijelentésének, ugyanis Liszt vallásos ember volt, öregkorában belépett a szerzetesrendbe, és óriási hatással volt a katolikus egyházi zenére. Liszt tehát úgy tekintett Borogyinra, mint az ünnepnapok ritka pillanataira, amelyeket meg kell becsülni.

Az orvos Borogyinról is ismerünk egy érdekes történetet. Kezdő katonaorvosi tevékenységét örökíti meg egy kényes eset. Az egyik rangos tiszt kocsisa túl falánk lehetett, mert egy csont megakadt a torkán. Szerencséjére még volt körülötte józan ember, és hamar Borogyin doktorhoz szállították, de már fulladozott, mire oda került. Borogyin legjobb tudása szerint igyekezett megmenteni a kocsist. Munka közben azonban eltörött a csipesze, amellyel a csontot el akarta távolítani. Most már nem csak a csont, hanem egy hegyes fémdarab is aggasztotta. Szerencséjére sikerült megőriznie lélekjelenlétét, és egy leleményes ötlettel eltávolította a sértő csontot és a csipeszdarabot is a kínlódó kocsis torkából. Aztán, mikor a kocsis teljes nyugalommal nyelhette a friss levegőt, nagy hálásan leborult a medikus úr előtt. Borogyin később a következőket mondta erről az esetről: „A kocsis térdre borult előttem, de kis híján én is így tettem. Elgondolni is rossz, mi lett volna, ha a törött csipeszdarab beszorul a torkába. Biztos hadbíróság elé állítanak, és Szibériában végzem”.

Borogyin különösen precíz ember volt, az orvostudomány megköveteli a pontosságot. Ez zenéjében is meglátszik: alaposan kidolgozta műveit, igyekezett tiszta, érthető lenni. Ezt Liszt Ferenc is megjegyezte. Érdekes, hogy Liszt alig ismerte azt a viselkedésformát, hogy ellentmondjon a női kéréseknek. Ez történt Szentpéterváron is. Olga von Meyendorff bárónő megkérte a zongoristát, hogy mondjon véleményt egyik szerzeményéről. A történet szerint amolyan kis iskolapélda lehetett a bárónő kompozíciója. Liszt nagylelkűen mosolygott rajta, ami többféleképp is értelmezhető volt: mosolyával megtisztelte az előkelő hölgy ügyességét, vagy azt is jelenthette, hogy derült az ügyetlenkedésen. Liszt azonban annyira tisztelte Borogyint, hogy a női muzsikát csak akkor vette kézbe, miután eljátszották a doktor egyik szimfóniáját. Az etikett szerint felajánlották a bárónőnek, hogy ő zongorázza az egyik tételt. Az Andante tétel után Liszt magát a szerzőt, Borogyint invitálta, hogy együtt játsszák a művet. Bizonyára élvezhetetlen lehetett a nő prima vista játéka. Liszt azonban híres diplomata volt. Hogy senki se sértődjön meg, a következőképp cserélte le zenélő partnerét: „A bárónő roppant kedves, de én önnel szeretnék játszani. Kizárt, hogy ne tudná eljátszani a saját szimfóniáját. Olyan tökéletes a zongoraátirat, hogy el sem hiszem. Üljön ide! – mondta, és minden további nélkül kézen fogott és a jobbjára ültetett”. A bárónő pedig magánkívül lévén Liszt varázsától, még segített is a maestrónak: „Játsszon! – mondta a bárónő –, különben Liszt neheztelni fog önre. Ismerem őt”. Ez az Olga valóban jól ismerhette Lisztet, mert később felbukkan még, amikor az idősödő mester szerzetesi életmódra váltott. Ezúttal a lényeg az, ahogyan Borogyin emlékezik vissza erre a nagyszerű eseményre: „Amikor befejeztük, újra eljátszott néhány részletet, és lelkendezett az újszerűségükön, az ötletek eredetiségén. A legszigorúbb vizsgálatnak vetette alá a szimfóniámat, és az Andantét tökéletes remekműnek találta”. Ha a nagyszerű Liszt megdicsért valakit, és nem csak afféle bókot mondott, akkor annak komoly oka volt; Borogyin is részese volt egy biztató bírálatnak: „Ami a formát illeti, kicsit sem elnagyolt. Minden a helyén van”. Kell-e ennél nagyobb dicséret egy zeneszerzőnek?

Nem komponált sokat, de talán éppen ezért tudta minden művét kitűnő precizitással kidolgozni. Emberséges professzor volt, és ha kellett, hallgatóival külön-külön is foglalkozott, hogy leküzdhessék nehézségeiket. Talán a muzsika tanította meg az együttérzésre. Ami manapság csodálható lenne, hogy Borogyin átvette az akadémiai zenekar és kórus vezetését. Zenével, ezzel a különleges kommunikációs formával igyekezett szellemileg is egészséges orvosokat képezni.

Zeneszerzői tevékenységét sokat ösztönözte a felesége, aki kitűnő zongorista volt. Az külön érdekesség, hogy Borogyin egyik tudományos útján ismerkedett meg a súlyosan tüdőbajos művésznővel. Orvos lévén, nem félt feleségül venni. Irigylésre méltóan boldog életet életek. Harold Schonberg a következőképp körvonalazza az orvos-zenész magánéletét: Szentpéterváron „be-költözött egy kertes villába. Itt élt élete végéig a feleségével, megszámlálhatatlan macskájával és hasonlóképpen megszámlálhatatlan rokonával, mániává fajuló boldog rendetlenségben. Jószívű volt, és az életet könnyen fogta fel. Borogyin professzorért, Európa egyik nagy tekintélyű vegyészéért rajongtak a diákjai. Rejtély, hogyan szakított időt arra, hogy bármit is komponáljon. Tanítványok, barátok, tudósok, muzsikusok, rokonok szüntelenül ki-be jártak a Borogyin-villába. Örökké forrt a szamovár. Borogyinnak egypercnyi magánélete sem volt. Sokszor arra ment haza, hogy a saját ágyában valamelyik rokon vagy látogató alszik; ilyenkor lemondóan megvonta a vállát, és a díványra heveredett le”.

Az már külön kegyelem számára, hogy élete utolsó percéig elkísérte a muzsika. 1887-ben farsangi mulatságot rendezett Borogyin. Meghívta minden kedves ismerősét, barátját. Az oldott hangulat közepette maga az idős doktor is zongorához ült, szórakoztatta vendégeit és részleteket játszott az utolsó (3.) és befejezetlen szimfóniájából. Valószínű, hogy az ötleteit sorakoztatta fel. A muzsikálás után beszélgetni kezdett vendégeivel. Aztán hirtelen összeesett. Mire fölemelték a padlóról, már halott volt.

Az ötök társasága úgy tisztelgett előtte, hogy Rimszkij Korszakov és egy külső zenész, Alekszandr Glazunov befejezte Borogyin Igor herceg című operáját.

A nagyok élete példaértékű. Nem a tévedéseiket kell ellesni, hanem a követhető utat. Borogyin élete és orvosi karrierje a zenével együtt volt teljes. Biztos, hogy a muzsika nem jelentett hátrányt számára, sőt szinte biztos, hogy lelki egyensúlyának a biztosítéka volt. Mindannyiunknak felkínálkozik az aktív zenei élet lehetősége. Csak énekelnünk kell, és a siker egy lépéssel közelebb kerül hozzánk. Miénk a döntés!

Szilágyi Mihály