Hagyomány, avantgárd, modernizmus
A román művészeti állandó kiállítás a számos jelentős művészi értékkel bíró festészeti és szobrászati munka révén izgalmas utazást kínál egy kromatikus bőséggel és expresszív teljességgel telített évszázadba.
A román művészeti állandó kiállítás a számos jelentős művészi értékkel bíró festészeti és szobrászati munka révén izgalmas utazást kínál egy kromatikus bőséggel és expresszív teljességgel telített évszázadba. Hosszas várakozási időszakot követően a kulturális kincsek gazdag alapanyagából végzett igényes válogatás megkönnyíti annak a nyilvánvaló fejlődési folyamatnak a kirajzolását, amely a kezdeti bábszerű állapotból a saját identitás kikristályosodásához, a beéréshez vezet, és egyben a modern művészet bevált és ösztönző mutációival egybecsengő interferenciákat és azonosságokat is tanúsít.
A két tájékozódási pont, amely a szóban forgó évszázad szélsőségeit jelzi, Theodor Aman (1831–1891), az elsődlegesen akademista formai megoldások híve és Ion Ţuculescu (1910–1962), az egyetemes kicsengésű kreativitás erőteljes képviselője. Kipontozza azokat a momentumokat, amelyek hozzájárultak a plasztikai nyelvezet mérsékelt forradalmasításához, majd csatlakoztak az európai avantgárd megnyilvánulásaihoz M. H. Maxy (1895–1965), Corneliu Mihăilescu (1887–1965), Hans Mattis Teutsch (1884–1960) által. A helyi árnyalatokat reprezentatív erdélyi művészek művei biztosítják, amelyek a műalkotás értelmezési szintjét országos nívóra emelték, és mélyen humanista tulajdonságait felerősítették Aurel Ciupe (1900–1988), Nagy István (1873–1937), Ion Vlasiu (1908–1997) és mások révén.
A múlt század művészetének alapvető értékeit elmélyülten és gazdagon kifejező munkák elhivatott és eredeti művészek alkotta érzékeny és felkavaró vallomások, amelyek vagy a természet megállíthatatlan metamorfózisát tanúsítják, vagy a valóságot felmutató személyek portréi, illetve meditatív jellegű összetett kompozíciók.
A kontextus, amelyben a modern román festészet kialakul, a XIX. század pezsgő időszaka, amikor az egész román társadalom szintjén komoly változások történnek, és az alakulóban levő polgári életmód nyugati formákat és intézményeket hoz magával, melyek egyenetlenül illeszkednek a helyi realitásokba. A festőművész lét és minőség, mindazzal, ami vele jár, fokozatosan létjogosultságot nyer. A festészet és a szobrászat mindennapi gyakorlattá válik. Az átmenet a becsontosodott bizánci örökség szelleméről a tipikus nyugati realista emberközpontúságra eléggé nehézkes volt, inkább formális, mint lényegbeli. A falfestők és ikonkészítők gyakorolta freskó- és ikonfestészetről lemondtak a műtermi festészet javára, a kezdetekkor leggyakrabban művelt műfaj pedig a képmásportré volt, amellyel meg akarták örökíteni az utókor számára azoknak az arcmását, akik gyorsan érvényesültek a társadalmi ranglétrán. Ez a portré egészen más volt, mint az előző, egyházi ábrázolás.
A XIX. század második fele a radikális változásokat hozó nagy történelmi események hatására új szellemet teremt, és ebbe kulturális vonatkozásban is bekapcsolja a fiatal, aktív értelmiségieket. Pezsgő időszak ez, tágan nyit a nyugati világra, de a keleti egzotikumra is, ekkor erősödik meg a kulturális identitás, és lerakják a régen várt szépművészeti iskolák alapjait: a iaşi-it 1860-ban Gheorghe Panaitescu Bardasare (1816–1900), a bukarestit 1864-ben Theodor Aman és Gheorghe Tăttărescu (1818–1894) (missziót teljesítő festők, modern intézmény- és képtáralapítók, művészeti szalonokat kezdeményezők) közbenjárására.
Kihasználva a cserekapcsolatok és a modernizáció övezetébe tett tanulmányi utazások kiszélesedésének esélyeit, a román térség szobrászati vonatkozásaiban elmondhatjuk, hogy a fiatalok körében erőteljesen nyomon követhető „az új lecke” elsajátítása, ami azzal járt, hogy az egyházi szigornak alávetett alkotói eljárásról, amely többnyire díszítő jellegű dombormű formájában nyilvánult meg, áttértek a nyugati alkotási szemléletre. Ez az alapvető stilisztikai kifejezési mód nálunk csak a XIX. század második felétől kezdve honosodik meg. A megújult nemzeti-történelmi kontextusban, az urbánus jelleg kiteljesedése és a mondén életritmus erősödése közepette a korábbinál többféle plasztikai ábrázolástípusra lett szükség. A múlt markáns alakjainak felidézésével a nemzeti önazonosság, az egyazon közösséghez való tartozás érzését akarták felébreszteni, az újabb törekvéseket szimbolikus megoldásokban felmutatni, vagy a közélet színpadán újonnan érvényesült alakokat dokumentumértékkel is megörökíteni. Az úttörők, akik a román szobrásziskola alapjait lerakták, ez esetben is a román földön megtelepedett külföldi művészek: a német Karl Storck (1826–1887) és a lengyel Vladimir Hegel (1839–1918). Nekik köszönhető az áttérés a mesterségről a professzionista alapokra helyezett művészetre. Storck tanítványai: Ion Georgescu (1856–1898) és Ştefan Ionescu Valbudea (1856–1918) hamar átlépnek a neoklasszikus hagyomány és a romantizmus áramlatán, beillesztve a friss román szobrászatot az átfogó európai körforgalomba.
