2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A határ

Lassan történészek kutatóterületévé váló gyermekkori időmben, azokban a múlt századi ötvenes években érkezett felém édesapám hangja: „hajtsd ki a marhákat a határba!”

Lassan történészek kutatóterületévé váló gyermekkori időmben, azokban a múlt századi ötvenes években érkezett felém édesapám hangja: „hajtsd ki a marhákat a határba!” A határ a falut hűségesen körülölelő terület volt, amely biztosította a megélhetést az ott lakóknak, s a gyermekek számára a végtelen teret jelentette, ahol mindenki szabadon és boldogan szárnyalhatott. Ezért lett szomorú tapasztalat és lelki sokkhatás, amikor felnőttként először álltam szembe a határral, amely nem a végtelen kitárulkozás felé vitt, hanem az emberi jogok beszűkítéséhez. Mindezt úgy éltem át és éltem meg pontosan negyven évvel ezelőtt Nagyvárad és Debrecen között, majd a Kelet-Berlint és Nyugat-Berlint elválasztó betonfalnál.

Az elsőt először kíváncsian kémleltem, amíg Borsnál állami alkalmazottak matattak alsónadrágjaim között. Ma sem tudom, mit kereshettek egy világlátásra indult huszonéves táskájában, de azt a megfélemlítő haszontalanságot legalább szakszerűen és odaadással végezték. Mi közben óráinkat állítottuk át, mert a határ túlsó oldalán már európai időt mértek. Ez volt az első olyan alkalom, amikor átéltem az emberi hatalmak húzta határ megaláztatásának félelmét, s a határ számomra undorítóvá vált.

Első külföldi utam Kelet-Berlinig vezetett, s még ha ifjúságom egyik legnagyobb élménye is volt, mégis szomorú emlékként él bennem négy évtized elmúlta után is, mert láttam és tanúja voltam a huszadik század szégyenének: betonfallal zárták el egymástól a barátokat, rokonokat. Amikor első fényképezőgépemmel fekete-fehér dokumentumon megörökítettem a berlini fal keleti oldalán őrt álló orosz (bocsánat: szovjet!) katonát, bennem a szánalom szólalt meg: azért él valaki, hogy másoknak fájdalmat, szomorúságot okozzon? Én már azóta tudom, a határ elválaszt, fájdalmat okoz, rabbá és szomorúvá tesz.

Amint ezek a régi képek most feltörtek elraktározott emlékeimből, egy mondás jut eszembe: „Mindennek van határa”, s játszani kezdtem a szavakkal: akkor a határnak is van határa. Úgy szeretném, ha eltűnnének már a határok, s érezhetném újból a végtelen száguldozás szabadságát, ahol betonfalépítők és határőrök nem állják utunkat! Úgy szeretném, ha hétköznapjaink nem a nyelv és vallás, a nemzet és az anyagi rossz/jólét határairól szólnának! Úgy szeretném, ha a határ újból olyan lenne, ahol együtt dédelgetjük vágyainkat, és együtt szőjük álmainkat! Úgy szeretnék újból határtalan határban élni!

Marosvásárhely, 2014. március 30-án

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató