Holnap
2012-10-30 17:27:56
- Virág György
Az elmúlt héten két, lakosságuk létszámát tekintve hasonló, művelődési hagyományaikra méltán büszke erdélyi város közéletében fontos eseményeknek lehettünk tanúi.
Az elmúlt héten két, lakosságuk létszámát tekintve hasonló, művelődési hagyományaikra méltán büszke erdélyi város közéletében fontos eseményeknek lehettünk tanúi. Nagyváradon felavatták a Holnap (vigyázat, nem honlap...) köréhez tartozó négy költő (Ady Endre, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Dutka Ákos) egész alakos szoborcsoportját, miközben Marosvásárhelyen a helyi tanács nem szavazta meg a kétnyelvű utcanévtáblák visszaállítását.
Az előbbi esemény arra késztetett, hogy utánaolvassak azoknak a mára már csak derengő, iskolai éveimből hozott ismereteknek, amelyek az Ady Endre által 1908-ban alapított Holnap tevékenységét idézik. Megtudtam, hogy a körhöz tartoztak még Balázs Béla, Babits Mihály és Miklós Jutka (Wikipédia), akik azt a célt tűzték maguk elé, hogy az akkori magyar irodalmat kizökkentsék az általuk áporodottnak, avíttnak vélt állapotából. Azt természetesen nem tudom, miért „csak” négyalakos a szoborcsoport, biztosan az alkotók meg tudják magyarázni, de annál fontosabbnak tartom, hogy a három ülő és egy álló költő mellé egy üres széket is alkotott a képzőművész (Deák Árpád), lehetőséget adva bármely járókelőnek, hogy a rangos társaság körében elmélázhasson a múlton, jelen időben. Számomra rendkívül szimpatikus ez a fajta ötlet, megtapasztaltam Budapesten is, hogy milyen kellemesen lehet üldögélni a Nemzeti Színház épülete közelében elhelyezett Gobbi Hilda-szobor mellett, körbenézni a nem kevésbé ünnepelt egykori színészóriások bronzmásán, szobrok vagy „csupán” rézdomborítások segítségével felidézni a felejthetetlen színházi estéket.
Tartozom az igazságnak, hogy nem volt alkalmam Budapesten élvezhetni ezeket az előadásokat, hiszen marosvásárhelyiként otthoni előadásokat látogattam örömmel és/vagy bosszankodással. A budapesti színházak eseményszámba menő alkotásait legfennebb televízióban, de inkább rádióban követhettem eleddig.
Elgondolkodtam azon, hogy vajon mikor jut el Marosvásárhely oda, hogy például valamilyen formában megörökítse azoknak a nagyszerű, egykori helyi művészeknek az emlékét, akik a Város hírnevét öregbítették alkotásaikkal. Nem kétséges, számos orvos, tanár, írók, költők, de akár nagyszerű műszakiak is megérdemelnék, hogy életpályájuk ne vesszen feledésbe. Csak azért nem kezdek felsorolásba, mert méltatlanul kifelejtenék sokakat, másrészt viszont egyértelmű, hogy szoborállítási lendületünknek határt szabna a mindenkor szűkös anyagi keret és a rendelkezésre álló közterület mérete is. A legelkeserítőbb azonban az a viszonyulás, amit most már éppen elég alkalommal tapasztalhattunk román nemzetiségű honfitársaink részéről, pártállástól, műveltségi szinttől függetlenül vagy felelős (?) politikai-közéleti vezetőktől egyaránt. Sajnos, az elmúlt évtizedek nem azt a várakozásunkat igazolták, mely szerint magyar és román marosvásárhelyiek meg tudjuk érteni egymást, tiszteletben tartjuk egymás értékeit és érzelmeit, érzékenységét. Éppen ellenkezőleg: a szembenállás, a „másik fél” földbe döngölése lett a napi gyakorlat. Mi mást igazolna az a hozzáállás, amelyet a legutóbbi tanácsülésen bizonyítottak román nemzetiségű falusfeleink, akik a már számtalanszor (legutóbb mintegy öt éve) jóváhagyott döntést sem képesek elfogadni arról, hogy bizony Marosvásárhelyen az utcanévtábláknak (és sok egyéb másnak) igenis kétnyelvűnek KELL lenniük.
Tudom, nem szoktunk már ezen kiakadni, lassan, rezignáltan tudomásul vesszük, hogy nincs kivel, és ez a legfájdalmasabb! A régi vásárhelyiek, magyarok és románok, el nem tudták volna képzelni, hogy ennyire el fog hidegülni egymástól a két közösség. Akkoriban, amikor egymástól tanulva és egymást tanítva nőttek fel generációk, vegyes házasságokban is őrizve mindkét kultúra értékeit, hagyományait, fel sem merült, hogy valakit csak azért kell kirekeszteni, mert magyar vagy román. Hiába várjuk, hogy a régi vásárhelyi románság hangosan felszólaljon akár ebben az ügyben, akár az orvosi egyetem körüli kiszorítósdiban, őket már vagy megtörte az élet, megfélemlítették a naponta tapasztalható erőszakos, otromba események, vagy egyszerűen, a természet rendje szerint immár nem élnek közöttünk. Azt is hozzá kell fűznöm, ismét csak némi irigységgel utalva a nagyváradi eseményre, hogy az említett szoborcsoport nem valami hátsó traktusban kapott helyet, hanem Nagyvárad egyik kellemes sétálóutcájában. Miközben Marosvásárhelyen dr. Bernády György szobrának nem volt „helye” az általa megálmodott Kultúrpalota és Városháza előtt, Aranka György, Petőfi Sándor és Bartók Béla szobrai pedig a Várost meglátogatók számára többnyire ismeretlen helyen állnak. A Borsos Tamás szobor kálváriáját pedig nem kívánom részletezni, csak reménykedem abban, hogy visszakerül a helyére.
A megbékélés felé pedig volna út továbbra is. A minap Budapesten tárgyaló román külügyminiszter örömmel jelentette, hogy a magyar fél elfogadta Andrei Şaguna egykori püspök szobrának felállítását Gyulán. Megkérdezném román nemzetiségű helyi tanácsosainkat: ha Magyarországon szobra lehet az 1848-1849-es magyar szabadságharcban legalábbis ellentmondásos, hogy ne mondjam: kirívóan magyarellenes szerepet játszott püspöknek, akkor (megőrizve az arányokat) miért nem lehet(ne) Kossuth Lajos szobrát visszaállítani Marosvásárhelyen? Persze, tudom, Neki még utcanév sem jár szeretett Városunkban, mert sértené a román nemzeti büszkeséget.
Elkalandoztam, de szívesen ébrednék arra, hogy Holnap (na jó, holnap után) megvilágosodnak a döntéshozó hölgyek és urak, nem fognak a választási kampány közeledtére gondolva olyan kijelentéseket tenni, hogy vajon Mihai Viteazul nevét le fogja valaki fordítani Zoltánra? Az illető, valószínűleg szellemeskedni vagy inkább gúnyolódni igyekvő tanácsosnak lehetnek valamilyen fogalmai arról, hogy az E 60-as országúton, Brassó irányába haladván az utolsó Maros megyei helység neve Mihai Viteazul, amely azelőtt Zoltán néven létezett, néhány röpke évszázadig pedig Zultendorf, Zoltendorf bejegyzésekkel szerepel az okiratokban. Jó lenne, ha „műveltségének” eme bizonyítéka miatt egy kissé elszégyellné magát, és elismerné, hogy bizony előbb volt Zoltán stb. és utána következett az egykori fejedelem neve a keresztségben, nem pedig fordítva. Ismerve az itt név szerint most nem említett tanácsos és hozzá hasonlóan megnyilatkozó társai gondolkodását, pont ezt a fordított időrendet nem képesek megemészteni.
A párhuzam kedvéért: lehet, hogy Nagyváradon már nem „veszélyes” a magyarság a lényegesen több román nemzetiségű számára, ezért ott „már” lehet gesztusokat is tenni, míg Marosvásárhelyen még mindig túl sokan vannak a magyarok ahhoz, hogy veszélyeztessék némely hatalmi pozíció megszerzését vagy megtartását.
Az az érzésem, az illető hölgyeknek és uraknak, sok más, egyre inkább velük egy húron pendülőkkel együtt, nincs türelmük várni „holnapig”, hogy részarányában Marosvásárhelyen is annyi magyar legyen csupán, mint Nagyváradon.
