Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Irma nem szerette az osztálykirándulásokat, sem semmilyen, csoportban élvezhető programot. A nyári vakációs délutánokat is legszívesebben a házuk udvarán töltötte a hortenziabokrok árnyékában, csigák és titokzatos, apró bogarak társaságában.
– Lány létemre ez enyhén szólva furcsa szokásnak számított. Anyu el is követett mindent, hogy kizökkentsen ebből az álomvilágból – idézte fel beszélgetőtársam a hajdani szünidők véget nem érő huzavonáját. – A családból egyedül édesapám értett meg, a visszahúzódó, magamba forduló természetemet ugyanis tőle örököltem. De ő a kisebbséget képviselte a minden áron jót – pontosabban a vélt javamat – akaró anyai nagyszülők, nagynénik és nagybácsik csapatával szemben. Talán a szüleim közötti korkülönbségnek is szerepe volt az eltérő életszemléletükben, abban a kirívóan különböző ritmusban, ahogy a mindennapjaikat élték. De ettől függetlenül kétség sem fér hozzá, hogy igazán szerették egymást, és ki is tartottak egymás mellett a végsőkig.
– Hány év volt köztük?
– Majdnem húsz. De valószínű, hogy egyidősökként sem jutottak volna közös nevezőre a világhoz való viszonyulásukat illetően, ez ugyanis inkább temperamentum, mint életkor kérdése, én legalábbis így gondolom. A köztük lévő diszharmóniának azonban megvolt a maga szépsége, hiszen apukám megnyugtató, csendes jelenléte biztonságot adott anyunak, és megóvta attól, hogy önmaga lángjától kiégjen, édesanyám lobbanékony, dinamikus személyisége pedig újra meg újra felrázta aput, mielőtt teljesen elzárkózott volna a külvilágtól. Egyedül velem kapcsolatban nem tudtak kompromisszumot kötni, édesapám ugyanis örült annak, hogy jól megvagyok a magam kis egyszemélyes univerzumában, anyum viszont folyton barátnőket próbált toborozni körém, és minden nyáron legalább egyszer elcipelt egy szervezett kirándulásra. Apu olyankor „házőrzőként” itthon maradt, így édesanyával kettesben vágtunk neki a rám erőltetett kalandoknak.
– Volt olyan kirándulásotok, ami valamiért jobban megmaradt, mint a többi?
– A kilencvenes évek elején Magyarországra utaztunk. Én persze oda sem kívánkoztam, pláne, amikor megtudtam, hogy autóbusszal megyünk Budapestig. Nekem már Szovátáig is nagy kihívás volt kibírni a buszozást, a határig pedig kész tortúrának éreztem minden egyes kilométert. Nem tudom, hányszor kellett miattam megállnia a sofőrnek. de szerencsénkre egy jókedélyű, türelmes emberrel volt dolgunk, aki szemmel láthatóan együttérzett velem. Éjszaka érkeztünk a vámhoz, jólesett leszállni a járműről, és beszívni a hűvös, idegen levegőt. Akkoriban a határőrök még alaposan átnézték a kintről érkezők csomagjait, de engem egy cseppet sem zavart a várakozás. Érdekes módon, amikor átgurultunk a magyar földre, nem tért vissza a hányingerem, mi több, még az első benzinkútnál vásárolt Milka csokit is be mertem kapni. Talán ez a különös megkönnyebbülés tette számomra annyira emlékezetessé azt a kirándulást, de nem csak ez. A Budapesten töltött öt nap tele volt gerjesztett élményekkel, de őszintén szólva engem nem nagyon érdekeltek a végiglátogatott múzeumok, meg összességében a városnézés. Egyedül a hazautazás előtti napon találtam önmagamra, amikor a csoportunk „kimenőt” kapott. A szabadprogram alatt anyu elvitt az állatkertbe és a vidámparkba, ahol még a hullámvasútra is felült velem. A magasból a mélybe robogva tapasztaltam meg először, hogy milyen az, amikor egy váratlan inger, ahelyett hogy megijesztene, hihetetlenül felszabadít, és arra késztet, hogy újra mg újra át akarjam élni. Édesanyám egymás után hétszer ült fel velem azon a délutánon a hullámvasútra, csak azért, hogy önfeledten boldognak lásson. Számomra az elkövetkező években a magyar főváros ezzel az egyedi érzéssel mosódott össze.
– Sikerült megismételni a későbbiekben ezt az élményt?
– Apukám váratlan megbetegedése miatt a következő évben erre már nem volt lehetőség, pedig anyu hónapokkal azelőtt befizetett egy újabb kétszemélyes pesti üdülésre. Az indulásunk előtti héten édesapa infarktussal került kórházba. Szerencsésen túlélte, de anyut annyira megrázta a felismerés, hogy bármikor elveszítheti, hogy többé nem hagyta napokra magára. Nyugodt, elfojtott feszültséggel teli nyarak váltották aztán egymást, ebben az időszakban már senkinek nem volt fontos, hogy mivel töltöm a szabadidőmet. Másodéves egyetemista voltam azon a nyáron, amelyik elvitte aput. Egy kicsit édesanyám is belehalt a veszteségbe, sosem láttam többet olyan energikusnak, felszabadultnak, mint azelőtt. Akkoriban már komoly párkapcsolatom volt, és a gyászév letelte után megtartottuk az esküvőt. Négy gyönyörű gyermekkel ajándékoztak meg az égiek, három fiúval és egy kislánnyal. Talán ő, a legkisebbik viszi tovább az apum „csomagját” – meg persze az enyémet –, benne látom azt a nyugalmat, egyedüllét iránti vágyat, ami minket kettőnket jellemzett. Ami engem illet, továbbra sem kívánkozom „kiutazni” a hétköznapokból, és most már erre „rendes igazolásom” is van.
– Vagyis?
– Mind a négy gyerkőcünk nagy állatbarát, és a vajszívű páromat meg engem nem volt nehéz meggyőzniük arról, hogy két kanárira, egy tengerimalacra és egy akváriumnyi halra is feltétlenül szükség van a háromszobás tömházlakásunkban. Ezeket a kisállatokat nem lehet nyaralni vinni, mint egy kutyát vagy cicát. Édesanyám már rég nincs abban az állapotban, hogy pesztrálja a házi kedvenceket, én viszont a legnagyobb örömmel vállalom ezt a küldetést már a sokadik vakációban. Kimondhatatlanul szeretem a családomat, de ezekben a júliusi, augusztusi hetekben, amikor elcsendesedik a lakás, és magamra maradok az állatkákkal meg a gondolataimmal, úgy érzem magam, mintha évtizedeket robognék vissza az időbe, a teljes gondtalanság korába. Kicsit olyan ez, mintha egy fordított hullámvasút élménykörútjára fizetnék be nyárról nyárra.