Ideológia vezérelte építészet

Szocreál időutazás Marosvásárhelyen

A Vásárhelyi Forgatag idei rendezvénysorozata egy szocreál városnéző buszos „sétával” kezdődött. A Teleki Téka Alapítvány szervezésében kedden délután két kiváló, a múlt század második felét kutató fiatal szakember, Karácsony István művészettörténész és Novák Csaba-Zoltán kalauzolta térben és időben a közel félszáz érdeklődőt. Az érdekes helytörténeti adalékokkal fűszerezett városfejlődési ismertetés fontosabb részleteit közöljük a Népújságban. 

A mindent behálózó totalitarizmus 

Az elmúlt korszakokhoz képest annyiban sajátos a múlt század második fele – 1945 és 1989 közötti időszak –, hogy egy nagyon erős világi ideológia határozta meg – mondta bevezetőképpen Novák Csaba-Zoltán történész. 

– Az emberiség történetének kezdetétől az emberek kitalálnak maguknak ideológiákat, vallást, amely alapján élnek. A huszadik század is kitermelt több ilyen ideológiát. A mi térségünk egyik meghatározó ideológiája a kommunizmus volt, egy teljesen újszerű ideológia. Totalitárius ideológiának nevezzük, mert megpróbálta teljesen meghatározni társadalmak arculatát, működését, létezését és nem utolsósorban az emberek gondolkodásmódját. Mindenben behálózta a társadalom életét. 

Most már tudjuk, hogy kudarcos történet volt, a maga pozitív és negatív oldalaival együtt. A jobb jövő ígéretével született, birodalmi létformájú internacionalista mozgalom megpróbált egyfajta világi vallásként működni. Volt egy egyetemes jelképe: a sarló és a kalapács. Megvoltak a bibliái is: Lenin és más szerzők művei. És megvoltak a vallásokhoz hasonló rituáléi is, mint például a nagykorúsításhoz kötődőek. Tehát nem elégedett meg azzal, hogy uralja a politikai és gazdasági szférát, hanem az emberek lelkivilágát, mentalitását is megpróbálta egy újfajta vallásként befolyásolni. 

Marosvásárhely az „új világ” kezdetén

1944-ben 44 ezer lakosa volt Marosvásárhelynek, míg 1945-ben, a háború lezárásának idején 29 ezer, tehát 15 ezerrel megfogyatkozott. Mit jelent ez egy kisváros történetében? Érdekes például, hogy 1945 elején hiányzott 70 mészáros, 53 orvos, 14 pap, 75 tanár. Fizikai, morális lepusztulással indult neki ez a város is az új korszaknak. Az adott évben 833 üres lakás volt Marosvásárhelyen. A 15 ezres veszteséghez hozzá kell tenni, hogy ezek egy része eltávozott a magyar adminisztráció elmenekülése után, és nagy többségük nem jött vissza. Ide számolandó még az 5500 deportált és megsemmisített városi zsidó lakosság. 

Ilyen körülmények közepette az ország lakossága és mi, magyarok is fogékonyabbak voltunk a kommunista ideológiára. Nagyon minimális társadalmi ellenállás mellett ez az ideológia került hatalomra Romániában 1947–1948-ban, és 1989-ig különböző szakaszokban meghatározta az ország és a város életét. Egy teljesen új világot akart teremteni ez a rendszer, és ebben az újvilág-teremtési szándékban kell elképzelni azokat a várostörténeti fejődési szakaszokat, amelyekről utunk során szó lesz. 

Janus-arcú rendszer 

Elkezdődött a régi világnak a leépítése, a leszámolás. Az új rendszer ellenségként tekintett az egyházra, a régi pártokra, az egykori földtulajdonosokra, a gazdagabb parasztokra. Elindult a társadalmi tisztogatás. A rendszer kettős arculatú volt. Egyik kezével lenyomott, nagyon brutálisan lefojtott minden olyan gondolkodásmódot, olyan létezési formát, amely nem passzolt ehhez az ideológiához. Másik kezével pedig emancipált, megpróbálta a szegényebb rétegeteket oktatáshoz juttatni, illetve városra tömöríteni. Egyik rendszer sem fekete vagy fehér. Mindig vannak átmenetek. 

Ilyen korszakban kezdődik a városnak a huszadik század második felére jellemző új története, és így érkezünk meg az ötvenes évekbe. 

Negatív megítélés 

A művészettörténeti, építészeti fejlődés összes korszaka közül a szocializmus az egyetlen, amellyel szemben a jelenkor embere komoly ellenérzéseket táplál, ami alapszinten teljesen jogos – értékelte a korszakot Karácsony István művészettörténész. – Vannak a történelemnek sötétebb időszakai, de ezeket időben és megközelítésben egy adott távlatból éljük meg, és ezért nem reagáljuk le ennyire emocionálisan. Ebből következően nem moshatjuk össze a negatív megítélésben a rendszert a művészetével. 

Marosvásárhely architektúrai korszakait végignézve elsőként a gótikát említhetjük, mely egyetlen műemlékben, a Vártemplomban testesül meg. Ezzel az épülettel a közösségnek semmi gondja nincsen, a magáénak tekinti, elfogadja. Ahogy nincs gondunk a néhány barokk kori épülettel sem. A reneszánsz és a klasszicizmus Marosvásárhelyen nincsen képviselve, de annál jelentősebb épületanyag maradt ránk a 19. századi historizmus korából: a Kossuth Lajos utca, a Szentgyörgy utca és a főtér nagy részének épületállománya nagyrészt ekkor alakult ki. Ezek az épületek is értékesek, bár voltak, akik vitatták. 

Az aranykor a Bernády-korszak, amelyet imádunk, a Kultúrpalotával, a Városházával és megannyi szecessziós épületével együtt. De akár a ’20–’30-as évek kiemelkedő épületeivel. 

Ebben az összehasonlítási rendszerben gondoljuk el, hogy milyen a viszonyulásunk a szocializmus korának épületeihez, tömbháznegyedeihez. Bevallhatjuk, hogy nem túlzottan lelkes. A hetvenes évek művészetesztétikáját újraértelmező retro korszakban élünk még. A szocializmus korával szembeni attitűd itt, Erdélyben és Marosvásárhelyen érthető módon alapvetően még nem változott pozitív irányba. Az időszak átkos gazdasági, nemzetiségi és népességpolitikájával együtt hajlamosak vagyunk leírni annak a művészetét is. Pedig a jó megközelítés az lenne, hogy elfogadjuk ennek a korszaknak az ambivalenciáját, a kettősségét. 

A művészet mint propagandaeszköz 

Tény, hogy a kommunista diktatúra a művészetet kiváló módon használta propagandisztikus eszközként. Tény, hogy a cenzúra által ebben a korszakban keményen korlátozták az alkotói szabadságot. Tény, hogy ebben a korszakban korlátozták az alapvető emberi szabadságjogokat. Tény, hogy ebben a korszakban több ezren vesztették életüket a politikai fogolytáborokban, de ugyanakkor tény az is, hogy ebben a korszakban éltek és dolgoztak értékes alkotók. Gondoljunk csak bele, Izsák Márton, Bordi András, a Színház tér egyes szobrait készítő Kulcsár Béla máig érvényes értékek teremtői ennek az időszaknak. Még akkor is, ha pályájuk egy részét a szocreálnak vagy a szocmodern stílusnak szentelték. 

Egy másik példa: az ötvenes, hatvanas, hetvenes években a tervezőintézetet egy Radó Kálmán nevezetű egyén vezette (Rado Coloman néven írt alá a kartusokban). Ő a szekuritáté beszervezett ügynöke volt, de ugyanakkor nagyon kevesen tudják, hogy neki köszönhető, hogy a Színház tér kialakításakor az összes tervvázlatban hangsúlyt fektetett arra, hogy megmaradjon a Toldalgi-palota, és megmaradjon a lebontott templomból legalább ez a torony és az alattunk lévő kripta. Tehát van ennek a kornak egy kettőssége. Az értékek kapcsán meg kell említeni a nemzeti színházat, amely olyan összművészeti, belsőépítészeti erőbefektetéssel kivitelezett objektuma ennek a városnak, amelyhez hasonló dekorációs erőbedobással kivitelezett középület közpénzekből a mai napig nem készült Marosvásárhelyen. 

Lebontott templomok

Az időszak helyi városrendészeti ténykedéseiről beszélve előjönnek a bontások. Rengeteget bontottak. Bontottak itt a főtéren is 1959–62 között, és ezeknek a bontásoknak sokszor templomok is áldozatul estek. Ezekre nem tudunk felhőtlenül visszagondolni, de vegyük figyelembe azt is, hogy az átrendezést egy egységes urbanisztikai szempontból jól felépített koncepció alapján tették. Egy olyan átfogó elgondolás alapján, amelyhez hasonló az utóbbi harminc évben Marosvásárhelyen nem volt. Építész kollégáim szerint, akik az új, nemrég elfogadott városrendészeti tervből (PUG) dolgoznak, amely az egész város építészeti struktúrájának sorsát határozza meg és szabályozza, az nem más, mint egy rossz vicc. Tele van kiskapukkal, melyek rendkívül károsak a városközpont védett műemlékállományának biztonsága szempontjából. 

Másik példa: mennyi racionalitás van abban, hogy a Hidegvölgyet körbe fogják építeni luxusnegyedekkel? Ezt összehasonlítva az ötvenes, hatvanas évek átkos korszakával, milyen következtetést tudunk levonni? 

Beszédes adatok

A jobb mérleg szempontjából, íme néhány adat: a város összterülete 49,3 négyzetkilométer. Ebből 20,4 négyzetkilométer beépített terület. A történelmi zónának számító, 1940-ig kialakított állomány mintegy 3,5 négyzetkilométert tesz ki. Az utóbbi évtizedek beruházásai a Belvederével, a Benţa Residence-szel, a Fomco lakóparkkal, a Maurer Residence-szel és a Multinvest-beruházásokkal együtt 0,17 négyzetkilométert jelentenek, az 1990 utáni ipari és kereskedelmi zóna pedig 0,30 négyzetkilométert. Tehát a város ipari, lakófunkciójú beépítéseinek 79,9 százalékát a szocializmusban alakították, nem beszélve a minőségről, csak a mennyiségről. De ez akkor is igencsak releváns, mert azt mutatja, hogy a város jelen pillanatban is egy olyan urbanisztikai infrastruktúrát használ, amely 1950 és 1989 között lett kialakítva. 

A Színház tér sarkában mementóként álló Ferenc-rendi torony árnyékában tartott általános korszakismertető után az időutazó csapat autóbusszal ment a város első nagy szocialista korszakára jellemző helyszínre, a Szabadság utca végében épült tömbházakhoz. Itt az egykori moziba költöztetett ferences templom harangja fogadott. Ez több volt, mint jelkép.