Igen, persze, hogyne…

– Vigyázz rá, vedd külön! – kérlelt tanítónő kolléganőm az öltözőben a suliúszáson. – Nála az a helyzet, hogy anyu felmondott, s a nagytata helyettesíti az egész családot. Kézen fogva hozza minden reggel az iskolába. Hiába könyörgök neki, hogy a bejáratnál hagyja egyedül, ne lássák a többiek a bátortalanságát, nem engedi el a kezét, felhozza az osztályig. Mindjárt lépni se fog tudni magára. Engem ezek kinyírtak, érted? Hátha neked sikerül egy kis bátorságot önteni belé a vízben, hátha felenged szegényke – mondta reménykedve. Az anyja most jött haza egy holland pasival, és szült itthon egy kistestvért, de Arniról lemondott, mert a hollandnak csak az övé kell. Nem tetszik neki a másé, mert bugyuta. Megegyeztek, hogy anyagilag majd segítik a tatát onnan. Hát ez a helyzet, ezt kell tudjad róla, mielőtt a vízbe mentek. – Ne aggódj, megoldjuk – biztattam –, pár óra, és rendbe jönnek a dolgok, meglátod, majd kilazul a vízben, mondtam határozottan és magabiztosan, mint akinek ez nem az első esete, és mint aki már megoldott egy jó párat. Aztán kézen fogva besétáltunk a medencékhez. Aprókat lépett, és szorította a kezemet. – Született egy tesóm – mondta útközben, csak úgy, mintha kérdeztem volna valamit. – Gratulálok, hát akkor nagy az öröm a családban – feleltem, tudva az előzményeket. – Elvisznek engem is külföldre a tesómmal – adta tudtomra egy újabb kézszorítással. – Akkor minél hamarabb meg kell tanulnod úszni, mert ott mindennap medencébe járnak a diákok – mondtam oktatólag, hogy tápláljam a reményt. 

A diákokat külön csoportokban foglalkoztatják a suliúszás keretében, ám a kivételes esetek egyéni foglalkoztatást igényelnek. Más módszereket, sok-sok megerősítést, biztatást kíván, a biztonság érzetét kell fejleszteni, gondoltam, s minden héten kitaláltam valami mesét is melléje. Az eredmény azonban elmaradt. Bemenet mindig erősen kapaszkodott, s a medencében is csak ketten: ő háton a vízben, a tutajt a hasára szorítva végezte a feladatot, ollózott a lábával, ahogy tudott (rugdosott összevissza, és rángatózott az arca), én kint minden tudományomat latba vetve, a felhúzó T-t a nyaka alá helyezve mosolyogtam le rá, húztam enyhén, dicsértem, noszogattam, biztattam a medence hosszán, aztán vissza. Így ment ez hosszú heteken keresztül, de az ollózás, a lábtempó csak vergődés maradt, az arca rángatózott, kezét pedig folyton beleverte a falba, és többször is kikapaszkodott, mintha ott sem lennék. Hétről hétre szenvedtem vele. – Arnika, bízol-e bennem? – kérdeztem egyszer bemenet. – Igen, persze, hogyne – felelte gyors egymásutánban, és pislogott. Megálltunk, hogy megerősítsem a válaszát: – Mindig itt vagyok melletted – guggoltam le melléje. – Látod, mekkora vagyok, amíg engem látsz, semmi baj nem történhet! Megegyeztünk? – Igen, persze, hogyne – hadarta sűrű pillogtatás közepette. A vízben azonban maradt minden a régiben. Hiába tartottam a T-vel a nyakát, nem tudott háton ollózni, csak vergődött fáradhatatlanul a medence hosszában, de nem haladt, könyökén már kék folt jelezte a fal nyomát. Módszert váltok, mondtam egy fél év után. – Arni, ma nem fogunk háton gyakorolni, csak bebújunk a vízbe és bugyborékolunk – mondtam, s ő rá is állt egyből. Lebújt a víz alá, és tartotta a levegőt, nagy ámulatomra. Rövid idő alatt lebegésben is megcsinálta ugyanazt, betette a fejét is, lement a medence aljára is nagy készségesen. Hasmánt minden ment, mint a karikacsapás. – Végre beindultunk, újságoltam a tanító néninek, s utána egy darabig csak hason gyakoroltunk mindent. – Már nem kell fogjál – tegezett le bizalmasan. Boldog voltam, hogy kilazult, a kezemet sem szorította bemenet, már haladtunk is, az úszást utánozva. – Jó úton vagyunk, megoldódik minden, már szinte úszik – mondtam dicsőségesen. Mint aki jól végezte dolgát, és túl van a nehezén, visszatértem a háti lábtempóhoz, gondolván, hogy a könnyű hátgyakorlatok most már nem okozhatnak gondot. – Ma újra háton gyakorolunk, mondtam befelé menet, mire szorított egyet a kezemen. – Minden jól megy már hason, akkor forduljunk hátra is, hogy lássuk egymást – mondtam mosolyogva –, mire még egyet szorított a kezemen, vékony ujjai rátapadtak a tenyeremre, de én akkor sem vettem komolyan a jelzést. – Minden rendben? – kérdeztem a medence lépcsőjén. – Igen, persze, hogyne – hadarta bizonytalanul, és újra pislogott. Azon az órán elszabadult a pokol. Ugyanúgy kapaszkodott, rugódott, vergődött, szenvedett, mint a legelején. Én pedig az öszvér kitartásával biztattam felülről, hogy ennek mennie kell most már, ennyi idő után, miközben a mosolyom vigyorrá merevedett az arcomon. Végigvergődtük az órát. A karját ritmusosan, kapaszkodásszerűen verdeste bele a medence falába, pillogtatott, rám se nézett, mintha ott sem lennék. Szédülni kezdtem, és elöntött a düh. Lehajoltam, és egyik kezemmel kikaptam a vízből. – Arni, miért csinálod ezt velem? – kiáltottam, magamból kikelve. – Egy fél éve csak veled foglalkozok, mindent megpróbáltam (kiáltottam inkább magamnak). Ha ennyire félsz a hátúszástól, ami a legkönnyebb, nem tudlak vállalni, sírtam el magam tehetetlenségemben. – Ne menj el – rebegte, ne hagyj itt! – tegezett ismét. – Mikor hasra fordítalak, mindent megcsinálsz ügyesen – engedtem fel egy kicsit –, mikor hátra, akkor kapálózol, rám se nézel, csak pillogsz, így van? – Igen, persze, hogyne – rebegte beleegyezően. Valahogy letelt az óra, de a szédülés miatt alig értem haza. Másnap a suliban is rosszul voltam. Az agyamban vadul cikáztak a gondolatok. „Ne hagyj itt, ne menj el” – csengett vissza a fülembe egyre hangosabban. A tanító néni, a kolléganőm meglátott az udvaron. – Látod, neked sem sikerült – mondta keserűen. – Hiába erősködünk, erről a gyerekről már akkor lemondott az anyja, mikor még csak a hátán feküdt a kórházban. – Hol feküdt a hátán? – kiáltottam vissza, s kirázott a hideg. – Hát a szülészeten, a pólyában – magyarázta, mintha bolond lennék. Forogni kezdett velem az udvar, s hallottam a hátúszást kísérő jajkiáltásait:. „Ne hagyj itt, ne menj el”. – Rosszul vagy? – kérdezte a kolléganőm. – Igen – feleltem –, elment az erőm, zúg az agyam. – Estére mentőt kellett hívni. A sürgősségin közölték, hogy pánikrohamot kaptam, és felugrott a vérnyomásom, kiment a kalcium belőlem. Úgy éreztem, ez már a halál. Három órát tartottak ott, az állapotom alig változott. A szívem elszorult, vadul vert, hallottam a fülemben, éreztem az egész testemben. Az ő bátortalan hangja is visszacsengett egyre. – Ne menjen el – mondtam az orvosnak, mikor átlépett a szomszédos helyiségbe. A szolgálatos doktorka biztatni akart. – Helyre fog jönni, ne idegeskedjen, láthatja, hogy itt vagyok maga mellett, megbízik bennem? – Igen, persze, hogyne – rebegtem én is, erőtlenül pillogtatva, a hátamon fekve. 

Bogdán Emese