Október hónapja a magyar történelemben csak az utóbbi másfél évszázadot tekintve sem nevezhető békésnek. Ennek megerősítésére bőven elegendőnek gondolom felsorolni az aradi vértanúkat (1849), az őszirózsás forradalmat (1918), a sikertelen kiugrási kísérletet a második világháborúból (1944. október 15) és a dicsőséges, bár elbukott magyar forradalmat (1956. október 23.), amely egyúttal a Magyar Köztársaság (legutóbbi) kikiáltásának is a napja, magyar nemzeti ünnep tehát.
Október hónapja a magyar történelemben csak az utóbbi másfél évszázadot tekintve sem nevezhető békésnek. Ennek megerősítésére bőven elegendőnek gondolom felsorolni az aradi vértanúkat (1849), az őszirózsás forradalmat (1918), a sikertelen kiugrási kísérletet a második világháborúból (1944. október 15) és a dicsőséges, bár elbukott magyar forradalmat (1956. október 23.), amely egyúttal a Magyar Köztársaság (legutóbbi) kikiáltásának is a napja, magyar nemzeti ünnep tehát.
A felsorolt eseményekhez, azok emelkedettségéhez vagy jelentőségéhez egyáltalán nem illő módon csatlakozott 2010. október 4-e, a valóban tragikus, emberi és hivatali mulasztások sorozata miatt bekövetkezett vörösiszap-ömlés dátuma. Olvasóink minden bizonnyal emlékeznek arra, hogy alig egy éve milyen sokkoló felvételeket láthattunk Devecser és Kolontár vidékének mindennapjairól. Marosvásárhelyiként (és nemcsak!) még elég sokan vagyunk életben azok közül is, akiknek valószínűleg eszünkbe ötlött 1970. május 13-a vagy 1975. július közepe, amikor a Maros, majd főleg a Poklos-patak öntötte el a város utcáit, tette tönkre sokunk lakását, nyelt el emberi életeket. Akkoriban nem volt, nem lehetett akkora nyilvánossága a történteknek, de amúgy is az utána következő évtizedek során már tapasztalhattuk, hogy nálunkfelé (ez Magyarországra éppúgy jellemző, mint Romániára) a természet szinte évente figyelmezteti az embert, hogy büntetlenül nem hagyja az évmilliók során kialakult egyensúly megsértését. Dehogy akarom összemosni a vörös iszapot a Maros vizével, különben is mostanában inkább a Verespatak ügye kezd egyre zavarosabb lenni, azt kellene valahogy „megtisztítani”, de ez már kemény politika volna, és legutóbbi írásomban arrafelé igyekeztem, hogy lehetőleg megőrizzem lelki egyensúlyomat azzal, hogy ritkábban szólok-írok napi politikai témákról.
Szóval szó sincs arról, hogy az árvizek ismétlődését egy napon emlegetném a tavalyi magyarországi tragikus gátszakadással. Az a sokat emlegetett kisördög azonban nem hagyja, hogy eltekintsek attól a sajnálatos ténytől, miszerint a politikai haszonszerzés semmilyen eseményt nem „hagy ki” számításaiból. Mi mást gondolhatnék, ha ez év október első hetének magyarországi tévéhíradóit valósággal uralta a megemlékezés az egy évvel ezelőtti katasztrófára. Hiszen rendben van, nagy összefogás révén, a kormány és a helyhatóság valóban példás erőfeszítéseivel is sikerült némileg enyhíteni a károkat, családok százainak sikerült biztosítani egy új kezdés lehetőségét. Az viszont, számomra legalábbis, visszatetsző volt, hogy olyan ünnepélyességgel vágták sorra a szalagokat az újonnan felépített házak, parkok, rendbe tett közterek mentén, mintha ezzel talán feledésbe is merülne azoknak a felelősségre vonása, akik a tragédiáért okolhatók. Félreértés ne essék: folynak a perek, de egy év után sincs jogerős döntés, ám a perek mellett folyik az egymásra mutogatás is. A kormánypárt szerint az elődök a hibásak mindenben, ez valószínűleg tényszerűen el is fogadható, hiszen a gátszakadást megelőző évek hanyagsága vezetett ehhez a katasztrófához. Miközben pedig még tartanak a büntetőjogi perek, az ellenzék azt firtatja, hogy jó volna nyilvánosságra hozni, kik nyerték el a közbeszerzési pályázatokat a vörös iszappal elárasztott vidék újjáépítési munkálataira, hiszen az összefogás forintjairól illene tisztességesen tájékoztatni az önzetlen (leg-gyakrabban névtelenül maradni kívánó) adakozókat. Némi cinizmus is fellelhető ezekben az ellenzéki követelésekben, mert ezenközben gőzerővel folyik az egykori miniszterelnök felelősségre vonása hivatali visszaélés gyanújával. Romániai párhuzamokat is azonnal találhatunk, ha az elmúlt évek árvizei utáni építkezések körüli tevékenységről óhajtaná valaki fellebbenteni a fátylat, de egy olyan országban, ahol az egykori miniszterelnök (Adrian Năstase) mind a mai napig védi korrektségét a Bechtel-szerződés megkötésével kapcsolatban, míg a Tamara néni dossziéban viselt dolgairól máig nincs jogerős ítélet, nem sok reményünk lehet a tisztánlátásra.
Magyarországon sem látom derűsebbnek a helyzetet: Gyurcsány Ferenc képtelen megérteni, hogy függetlenül a Sukoró-ügyben hozandó majdani ítélet tartalmától, személye olyannyira hiteltelenné vált az országban, hogy egyetlen józan lépésre kellett volna már régen elhatároznia magát: teljesen visszavonulni a közéletből. Ha pedig nem tette, akkor legalább a mentelmi jogáról való önkéntes lemondással javíthatott volna némileg a megítélésén. Világos azonban, hogy nem képes függetleníteni magát attól a hatalmi harctól, amelyet évek óta folytat Orbán Viktorral és amelyben legutóbb kiütéses vereséget szenvedett.
Lám-lám, mégsem tudok szabadulni a politizálgatástól magam sem, úgyhogy gyorsan le is zárom ezt az írást. Nem adva fel a reményt, hogy rövidesen talán már nem csak két ember kérlelhetetlen vetélkedéséről fog szólni a kortárs magyar történelem. És akkor majd lehet minden megemlékezést a maga rangjához illően megszervezni, mindannyiunk elismerésére. Jó volna végre az iszap fölé emelkedni!
Budapest, 2011. október.
