Japánban is népszerű a magyar néptánc

Fazakas Jánost, Fazit néptáncoktatóként, a Maros Művészegyüttes egykori hivatásos táncosaként ismerjük, akinek életében, munkásságában főszerepet kapott az erdélyi magyar hagyományok ápolása, generációkkal szerettette meg egy életre a néptáncot. Huszonöt éve Japánban is népszerűsíti a magyar hagyományokat, évente egy-két alkalommal erdélyi táncokra oktatja az ottaniakat. Emellett itthon is több gyerek-, valamint felnőttcsoporttal foglalkozik. Bár úgy érzi, meg kellene tanulnia már végre nemet mondani, és élvezni a nyugdíjas évek nyugalmát, valahogy mégsem sikerül… mert ez nem munka, hanem életforma. 

 

– A közösségi oldalon számtalan fotó kering, amelyek Japánban készültek, és amelyekről igen jó hangulatú táncpróbák köszönnek vissza. Hogyan kerültél kapcsolatba a japánokkal?

– A Maros Művészegyüttes táncosaként kerültem ki először Japánba 1992-ben, egy hosszabb turnéra, de a történet kissé régebb kezdődött, mert még mielőtt hivatásos táncos lettem volna, oktató voltam. ’90-ben kaptam útlevelet, és gondoltam, hogy most utazni utazhatok, de nem tudok kommunikálni, ezért nekifogtam angolul tanulni. Amikor Japánba kerültünk ’92-ben, három műsorral készültünk, de volt helyzet, amikor a japánokat kellett tanítani. Lőrincz Lajos táncmester mondta akkor, hogy Fazi, te tudsz tanítani, tudsz angolul is, tessék hát tanítani. Így kezdődött. Amikor visszahívtak tanítani, mondtam, hogy ha meghívtok, én bizony japánul fogok tanítani. Azóta évente egyszer-kétszer megyek ki, ilyenkor általában két-három hétig vagyok ott. Ha összeszámolom, az életemből eddig összesen két évet töltöttem ott.

– Honnan az érdeklődés a japánok részéről a magyar táncok iránt?

– Japánban vannak úgymond nemzetközi néptánccsoportok, ami azt jelenti, hogy bármely országnak a táncát táncolják, főleg a balkániak: a görög, makedón, szerb, bolgár, román táncok iránt érdeklődnek. Az ő táncaikról tudni kell, hogy a legtöbb kötött körtánc, lánctánc, tehát talán csak a lábuk lép ritmusra. Ehhez viszonyítva a mi erdélyi táncaink teljesen másak, párosan ropjuk, kevés bennük a reneszánsz eredetű vonulós elem. Ez számukra teljesen más világ. A japán társadalomban nem szokás, hogy amikor találkozunk, kezet fogunk egymással. Ők, ha találkoznak, meghajolnak. A mi táncaink velejárója, hogy meg kell fogni a partnert, irányítani kell, ez nekik már az elején nagy sokk volt. Sokszor látom, hogy ott van a keze, de nem fogja a partnert, teljesen új szituáció a férfi számára, hogy meg kell fognia a nő derekát. Ez nem azt jelenti, hogy ridegebb emberek, csupán a kultúrájuk más. Az ő táncaik szólisztikus jellegűek, tehát van egy mozdulatsor, megy a zene, és mindenki ugyanazt a mozdulatsort csinálja végig, többször egymás után. És akkor jövök én azzal, hogy tessék megfogni, megforgatni a lányt, az pedig hagyja magát vezetni.

– Hogyan kommunikálsz a japán tanítványaiddal? 

– Először angolul tanítottam őket, aztán amikor jött annak idején a meghívás, hogy ne maradjak hazugságban, gyorsan megvettem egy kezdőknek szóló japán nyelvkönyvet, angolul, és két audiokazettát is vásároltam mellé, és kezdtem az ő nyelvükön is tanulni. 

– Milyen táncokat tanítasz nekik? Sikerül-e ebben a távol-keleti országban elsajátítani az erdélyi kultúra ezen szeletét? 

– Japánban sikerélményeim vannak. Erdélyi táncokat tanítok: magyart, románt, cigányt, mikor mit kérnek. Volt, amikor megmondták konkrétan, hogy egy bizonyos falunak a román, magyar és cigány táncait szeretnék megtanulni. De az is előfordult, hogy egy hétvégén háromféle cigánytáncot kértek. Az idén úgy sikerült, hogy minden társaság mást igényelt. Sokan eljönnek erdélyi táborokba, illetve vannak olyanok, akik a tánctanulás hatására nekifognak magyarul tanulni, megtanulják a magyar énekeket, csujogatásokat. Ez furcsa a magyar fülnek, ugyanis nincs elég hangjuk, magánhangzójuk például csak öt van, amiket használnak és egy mássalhangzó, a többi kettős hang. Emiatt amikor csujogatnak meg énekelnek, az a magyar fülnek igen érdekesen hangzik. De tény, hogy nagyon komolyan veszik a tanulást. Nemcsak a táncfigurákat tanítom meg nekik, hanem elmesélem, hogy milyen szokás áll a hátterében. 

– Van kedvenc magyar táncuk?

– Sokan táncolnak mezőségit, palatkait, van aki ördöngösfüzesit is, de egyik kedvenc szerintem a kalotaszegi. Olyan is volt, hogy az erdőcsinádi Gyöngykoszorú 20. évfordulójára sikerült elhoznom egy japán csoportot, akik magyar tánccal léptek fel, ők állították össze a koreográfiát, az itteni zenekar muzsikált. Olyan már többször volt, hogy itt japán táncokkal léptek színpadra, de erre az alkalomra magyar táncokkal készültek. És nem kimonóban, hanem az alkalomhoz illően, népviseletet vásároltak, vajdaszent-iványi ruhákban táncoltak. 

– Főként melyik korosztály nevez be a tánctanulásra? 

– Újabban egyre több egyetemista fog neki magyar táncokat tanulni, egyre többen belekóstolnak a kultúrába. De például az idén benevezett egy házaspár, 60 és 62 évesek, illetve Tokió vonzáskörzetében volt egy hölgy, aki 67 éves. De egy 72 éves öregúr is tanítványom volt, aki kitartóan végigtáncolta a napi öt órát. Ezek évek óta visszajárnak.

Tudni kell, hogy ha a japán odajön, akkor komolyan tanul, a komolyan szón van a lényeg. Amikor próbálok esetleg poénkodni, akkor először rám néznek, és látszik, hogy információként fogják fel a hallottakat, ezért szólnom kell, hogy hahó, csak vicc volt. Például hiába fordítom le a székely viccet, nem értik. 

Különleges ugyanakkor a precizitás, a pontosság, ami rájuk jellemző. Persze, szükség van erre, hiszen szigetvilág az övék, és 125 millió ember munkáját kell megszervezni. Például a peronon meg van húzva két vonal, és biztos, hogy mindig pont ott fog kinyílni a vonat ajtaja, és a vonat nem késik. Ha valaki elmegy tőlünk Japánba, ne csak azt nézze meg hogy mit értek el, hanem azt is, hogy hogyan. Nagyon sokat dolgoznak, munkamániásnak hívják őket. Előfordult, hogy a hatodik emeleten tanítottam, és mellettünk pár emelettel lennebb építettek egy új épületet. Hatalmas felhőszakadás kerekedett, de a munkások felhúzták a fejükre a csuklyát, és folytatták, nem hagyták abba a munkát. Éppen emiatt, hogy sokat dolgoznak, és gyakran egy-két órát ingáznak a munkahelyükre, a táncos alkalmak inkább hétvégére vagy ünnepnapokra kerülnek. Van náluk április végén, május elején két hét, aranyhétnek nevezik, amikor sok hivatalos ünnep van, főként ekkor tudnak eljönni táncolni. 

– Sikerült-e megbarátkoznod az ottani ízvilággal?

– Én hagyományőrzéssel foglalkozom, és az ízvilágban is a hagyományos erdélyi ételeket díjazom. Japánban a főfogás a rizs, illetve, mivel óceánnal van körülvéve, nagyon egészséges tengeri „herkentyűket” fogyasztanak, de ezek közül sok mindennel nem sikerült megbarátkoznom, az ottlét alatt mindig lemegy rólam egy kis súlyfelesleg. 

– Amikor éppen nem Japánban oktatsz táncot, itthon is vannak csoportjaid? 

– Igen, vidéken néptáncegyütteseket is tanítok, jelenleg Mezőbodonban, Mezőmadarason, Erdőcsi- nádon, Székelykálban, Vásárhelyen felnőtteknek, illetve iskolákban is oktatok néptáncot, ahol felkérnek erre.

– Vidéken még működnek néptánccsoportok, és számos településen, városi környezetben is oktatnak néptáncot a gyerekeknek. Mit tapasztalsz, mennyire van hanyatlóban ez a szép hagyomány?Prioritás-e még a szülők körében, hogy néptáncra járassák gyerekeiket? 

– A mi táncaink nem könnyűek. Az életformánk megváltozott, falun sincsenek minden hétvégén táncos alkalmak, az érdeklődési kör is megváltozott, ha a gyerek nem jár néptáncoktatásra, nincsen ahol megtanulja a táncainkat. Sok néptánccsoport van most Marosvásárhelyen, hála az égnek, van igény rá. Nagyon sok előnnyel jár, hiszen az a gyerek, aki meg tud tanulni egy néptáncot, abban kialakul az önkontroll, közösségbe jár, megtanulja, hogy meg kell fogni a párját, ami bizonyos korban nem is olyan egyszerű feladat, hiszen tele vagyunk gátlásokkal, amelyeket le kell vetkőzni. Ugyanakkor fejlődik a ritmusérzéke, tehát a tánc igen komplex dolog. Biztos vagyok benne, hogy az a gyerek, aki ezt meg tudja tanulni, az a kötelező iskolai anyaggal is jobban boldogul. Ugyanez a helyzet azzal, aki sportolni jár, sok a közös vonás a kettőben. Amit egy fellépés során a színpadon látunk, az már egy végtermék, ami mögött rengeteg munka van. Különböző szintek vannak, ha egy gyerekkel hetente egy órát találkozol, az valamire elég, de arra biztos nem, hogy profi táncost faragj belőle.