Kalandom a berlini falnál
2012-08-24 13:52:11
- Kuti Márta
A minap megütötte a fülemet a hírekben, hogy 51 éve augusztus 12-ről 13-ra virradó éjjel épült fel a berlini fal, igen nagy sebbel-lobbal, este lefeküdt a gyanútlan berlini polgár, Keleten és Nyugaton is, s mire felébredt és magához tért, drótfalba ütközött.
A minap megütötte a fülemet a hírekben, hogy 51 éve augusztus 12-ről 13-ra virradó éjjel épült fel a berlini fal, igen nagy sebbel-lobbal, este lefeküdt a gyanútlan berlini polgár, Keleten és Nyugaton is, s mire felébredt és magához tért, drótfalba ütközött (15-től kezdték a drótfal mentén a betonfalat építeni). S három évtizedig így állt. Aki nem akarta látni, az varázsszót próbált, és úgy áthatolni rajta, de mivel csodák nincsenek, ez sem vált be, s bizony sokaknak az életébe került. Most gyűjtik a falhoz kapcsolódó történeteket.
A hetvenes évek első felében szervezett kirándulással arrafelé jártam. A KGST-barakkban lehetett csak mozogni. A lipcsei vásárra mentünk, de egyúttal Drezdát és Kelet-Berlint is megnéztük magunknak. A puccos és hírhedt Alexanderplatzon szálltunk meg. Vittek erre-arra, de bennem csak az maradt meg, hogy bármerre jártunk, a busz valamelyik oldalán mindig falat láttam, vagy az épületen a szöveget, hogy Határzóna. Igazán örültem, hogy alig szálltunk ki, mert ha az ember magánsétára indult, bizony megjárhatta.
Mégis megkockáztattam, mert kíváncsiságom nagyobb volt a félelmemnél. Meggyőztem barátnőmet, és még néhány kíváncsi útitársat, köztük egy szebeni szász orvost és nejét, hogy szabadidőnkben menjünk el a Brandenburgi kapuig, hisz nincs messze, és közben végigsétálhatunk az Unter der Lindenen, Berlin híres főutcáján.
Elindultunk hát, a széles sugárútra kiérve megcsodáltuk a gyönyörű palotákat, híres épületeket. A kapu szinte szembejött velünk, pedig mi mentünk egyre közelebb-közelebb. Egyszer csak ott álltunk előtte, és a sorompók előtt: eddig, s ne tovább. De a fal még nem mutatta meg innen sem magát teljességében. Így aztán biztattam a többieket, forduljunk balra, mert abban az utcában élet volt, az emberek jöttek-mentek épületbe be, épületből ki, ahogy az már természetes. Hátha arrafelé többet látunk?
Hát láttunk! Az egyik épület kapuja tárva-nyitva, emberek mennek be, jönnek ki. Kiderült, valami kutatóintézetféleség elé vezetett a sors. Megálltunk, mert amennyire a járdáról be lehetett látni az udvarba, a túloldalon ott volt a fal. A helyzet pontos felmérésére biztattam társaimat. A nők bátran vállalkoztak, a férfiak óvatoskodtak, hogy ők nem jönnek, mert vaj’h ki tudja, hátha tilos? Négyen bátor amazonként bevonultunk az intézet udvarának mélyére, és láttuk, amit látni kellett: a Brandenburgi kaputól néhány száz méterre a legjobban őrzött falrészt. Az udvar drótkerítésén átkukucskálva, így akár a rab a külvilágot, számba vehettem, milyen a fal. A kerítéstől kb. tíz méter széles gyep volt, jól meghatározott távolságra egymástól drótketrecekben német juhászkutyák, nyilván vérebeknek kiképezve, aztán következett az aszfaltozott út, a megfigyelőtornyokból, amelyek úgy sorakoztak akár a kutyaketrecek, a katonák szünet nélkül éberen pásztázták a környéket. Aztán ismét gyep, és végül a kb. kétméteres fal. Számba vettem hát, s mikor már a végére értem, látom ám, hogy az egyik őrtoronytól egy kismotor suhan el az aszfalton két katonával. Szürke egyenruhájuk és bukósisakjuk távolról is félelmetesnek tűnt, de hát ez a dolguk, gondoltam. De azt már nem, hogy mire mi kiérünk a járdára, arra ők is ott lesznek gyorsjáratú motrukkal, és faggatóznak sötét szemüvegük és a háborús időket idéző bukósisakjuk mögül. Szerencsénkre, a szebeni szász orvos anyanyelvét jól beszélte, és arra a kérdésre, hogy mit kerestünk ott, elmagyarázta, hogy turisták vagyunk és kíváncsi nők (mert ugye a bátor és fegyelmezett férfiak, mint említettem, nem vállalták a kockázatot). A katonák: ki van írva, hogy tiltott terület. Mire az orvos: nem tudnak németül. Erre a katonák: ki van írva más nyelven. Az orvos: de ők azt sem értik – mesélte később.
Visszafordultunk, boldogan, hogy megúsztuk. Ám a sarki rendőr lekapcsolt bennünket, mindannyiunk útlevelét ellenőrizte, valamit írogatott is, s megintett, hogy többé ne tegyünk ilyet. Ugyanis a motoros katonák felhívták ránk a figyelmüket. Már csak ez hiányzott paranoiánkhoz!
Végre visszaértünk a szállodába. A hátralévő másfél napban azt vártuk, amiatt reszkettem, mikor hívatnak a követségre? Szerencsére nem voltunk annyira fontosak, de akkor megfogadtam, hogy Németország földjére többé nem teszem a lábam. Hű maradtam ígéretemhez, mert az ottani németek (poroszok) egyéb tapasztalataim okán is rettentő barátságtalan népség. Drezdában is ezt tapasztaltam. Lehet, hogy csak a keleti turistákat nem szeretik?
Vajon előítéleteik falát Kelet-Közép-Európához való viszonyukban mikor bontják le? EU ide vagy oda!
