Kavargó önismeret

A Bányavirág erős dráma és erős előadás. Annyira erős, hogy az Observator cultural idei első két számában Iulia Popovici és Miruna Runcan is az évad legnagyobb élményeként említi, igaz, az utóbbi nem a Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat produkciójára hivatkozik, hanem a Dupblat Társulatéra.

Jelenet a Bányavirágból: Viola Gábor, Kovács Botond és Bányai Kelemen Barna (Fotó: Bartha László)

A Bányavirág erős dráma és erős előadás. Annyira erős, hogy az Observator cultural idei első két számában Iulia Popovici és Miruna Runcan is az évad legnagyobb élményeként említi, igaz, az utóbbi nem a Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat produkciójára hivatkozik, hanem a Dupblat Társulatéra. Ebből derül ki igazán, hogy Székely Csaba „elkapott valamit”, ami nemcsak akkor élvezhető, ha magyarok olvassák vagy nézik.

Csehovot szokták emlegetni, maga a szerző is utal rá interjúiban, én viszont úgy érzem, ez a dráma „túl van Csehovon.” Nem úgy természetesen, hogy jobb lenne nála, hanem úgy, hogy a szereplők már álmodozni sem mernek: az orvos említi ugyan, hogy a városba költözik, de a vágyai sem igaziak (azt a gyakoriságot, ahányszor Moszkvát emlegetik a Három nővérben, a város „indexe” meg sem közelíti), Ilonka pedig valóban elmegy, de ez inkább deus ex machinának tűnik, egy szál szerzői elvarrásának, mint a történetből következő szükségszerűségnek.

Nem hallgathatom el azt sem, hogy időnként olyan replikák hangzanak el, amelyeket nehéz a lepusztult bányásztelepülésen élő szereplők szájába képzelni. „De legyél szíves, bocsátkozzál becslésekbe, ha nem akarod, hogy a fejeden vesszen kárba ez az üveg pálinka, széttörés segítségével”, mondja Iván Mihálynak, később pedig Irmának: „Ezt kurva szépen fogalmaztad meg, Irma, ha nem is értem, mit fogalmaztál meg tulajdonképpen.” Ezek valahogy túlságosan csiszolt mondatok egy ilyen környezetben élő, csiszolatlan ember szájából. További probléma, hogy Iván elmondja Mihálynak, azért üldözte el Irmát, mert szereti – jobb lenne, ha ez utalásokból derülne ki, hiszen értjük még azok nélkül is.

Ez persze mit sem változtat azon, amit az elején mondtam: a Bányavirág jó dráma. Feszült, robbanás előtti állapotot jelenít meg és mutat be, amelynek a mélyén lírai szépség rejtőzik, kár, hogy a szereplők szempontjából teljesen hiábavalóan, mert nem tudnak vele kezdeni semmit. Külön kiemelném az önreflexív és -ironikus replikákat, amelyek az üres, de nagyon népszerű sztereotípiákat forgatják ki: „Őrizzük. Minden reggel, mikor felkelek, kicsit őrzöm a hagyományokat, aztán bemegyek, megsapkázom az öreget, s őrzöm tovább a hagyományokat, ameddig Ilonka hazajön. S aztán, ha meglátogat a doktor egy-két-nyolc pohár végett, odaadom neki, őrizze ő is egy kicsikét. S akkor őrzi ő is a hagyományokat, tölti magába rendesen.” Ez ugyanannak az Ivánnak a szövege, aki a záró tévéfelvételen semmi igazat nem mond önmagáról. Az önreflexióhoz tartozik az is, hogy Iván szerint a falu kórusa a temetésen a „Gyere velem a Hargitára” kezdetű fenyőzamatú giccset énekelte a 130. zsoltár helyett.

Ezt, a valóság és a lehetőség közötti egyensúlyt kiválóan érzi és működteti Sebestyén Aba rendezése és a színészek játéka. Egyetértek Lázok Jánossal (Szerzőavató évadkezdés a Yorick Stúdióban. Népújság, 2011. szeptember 17.): Bányai Kelemen Barna és Viola Gábor alakítása minden dicséretet megérdemel, akárcsak Sebestyén Aba színészvezetése. Ők ketten a visszafordíthatatlan alkoholizmus melankóliáját és reménytelenségét éppúgy eljátsszák, mint a durvaságát (Viola) és a tehetetlenségét (Bányai), a szövegben a helyzetekben megbúvó költőiséget is érzékeltetik, és a lerészegedéskor látványos, bár semmiképpen sem magamutogató „produk-cióra” is képesek. Mindent, ami túlvisz ezen a pragmatikusan sivár téren (díszlet és jelmez: Lukácsy Ildikó), s mindent, ami mégiscsak ide bilincseli őket.

A főszereplők valóban káprázatosak, de nem kevésbé káprázatosak a többiek sem. Gulácsi Zsuzsanna undok Irmával kezdi, aztán megmutatja az Ivánba szerelmes asszonyt is, akinek sajnos mással kell élnie. Kovács Botond tüneményes kotnyeles, de utolsó jelenetében már érezzük, ez a fárasztó férfi a halálba tart. Nagy Dorottya kedvesen szép, üde és sérülékeny, s ez nem üres dicséret: egy nappal korábban a sebzett, flitteres démont láttam vele a hosszú című filmadaptációban.

Egyfelől Csehov, másfelől Tamási, persze nem az a székelykedőn furfangos népszínműíró, akit sokan csináltak belőle, hanem az a másik, a sejtelmesen lírai, aki néhány előadás kivételével (Bocsárdi László!) még kötetekben lappang. E felé a Tamási felé visznek Czerán Csaba furulyaszólói is a jelenetek között, efelé a rendezés is, amely az alkoholbűzlő valóságot a bányavirágos költészettel ütközteti, bár nem értem, miért kell látnunk is a zenész alakját, mit jelképez ő az előadás tulajdonképpeni tere fölött ülve.

Talán túlzok, talán csak a lelkesedés mondatja velem, de úgy érzem, a Bányavirággal, a drámával és az előadással, valami más kezdődik az erdélyi magyar önismeretben. Szellemi kartotékrendszeremben oda tenném, ahová Szilágyi István Hollóidő című regényét, Kovács András Ferenc Überallesbadeni dalnokversenyek című kötetét, Láng Zsolt és Visky András esszéit, Mózes Attila Egyidejűségekét. Oda, ahol a kiábrándultság és a tisztánlátás kavarog.

Marosvásárhelyi Yorick Stúdió, Tompa Miklós Társulat, Székely Csaba: Bányavirág. Szereplők: Viola Gábor, Bányai Kelemen Barna, Nagy Dorottya, Kovács Botond, Gulácsi Zsuzsanna. Zenei munkatárs: Czerán Csaba. Díszlet-jelmez: Lukácsy Ildikó. Rendező: Sebestyén Aba.