Két anekdota Jékey Aladárról
Jékey Aladárhoz nekem kellett a jubileumi ünnepen beszédet intéznem. Gondoltam tehát magamban, hogy akármilyen sokat is tudok Aladárról, mégis úgy illenék, hogy a szolemnis alkalomból meginterjúvoljam, amint azt ilyenkor újságírók teszik; ez az interjú színessé fogja tenni a beszédemet.
Kovács Dezső: Poeta nascitur
Jékey Aladárhoz nekem kellett a jubileumi ünnepen beszédet intéznem. Gondoltam tehát magamban, hogy akármilyen sokat is tudok Aladárról, mégis úgy illenék, hogy a szolemnis alkalomból meginterjúvoljam, amint azt ilyenkor újságírók teszik; ez az interjú színessé fogja tenni a beszédemet.
Beállítottam tehát hozzá a szentegyház-utcai kicsiny fészekbe egy verőfényes délutáni órában. A fehérhajú poéta az ágyban feküdt. Fáradt vonásain az élettel való leszámolás apáthiája borongott. De amint beléptem, földerült az arca, az elernyedt gyönyörű vonások újra felöltötték azt a bájos energiát, amely egyes-egyedül a szellem birtokosainak tulajdona. Jékey Aladár lelke haptákban állt.
– Szervusz, fiam – ropogtatta felém. – A kutyafáját, tudom, mit akartok velem!
– Jubileumot, öreg!
– Jó. Helyes. Rendben van. Ez csak természetes, fiam! Mert olyan, de olyan kötetet vágtam ki, hogy leül belé a kritika, az istenfáját!
– Jó, jó. De nem olyan egyszerű a dolog, amint gondolod. Mert itt vallani is kell ám! Mondd meg nekünk tehát mindenek felett azt, hogy miképpen lettél te poéta?
Persze azt szerettem volna tudni: mit olvasott, kiktől tanult.
– Hogy s miképpen? – kiáltotta hasonlíthatatlan vervvel. – Hát megmondom neked. Én nem lettem poéta! Én poétának születtem! Ámmen!
És felborzolta tétova mozdulattal a szép fehér haját.
S többet nem tudtam kivenni belőle.
És azt hiszem, hogy igaza is volt.
Hol jön ki a hang?
Egyszer, emlékszem, rávett bennünket Orbók Attila, hogy hallgassuk meg egy új „vígjátékát”. Aladár szabadkozott, meg-megszökött, amíg tehette; de a végén is Orbók fiatal író volt és így makacs volt, és nekünk végre is engedni kellett. Nekiültünk tehát nagy keservesen, és Orbók elkezdett olvasni.
És olvasott, olvasott, olvasott.
Lehet, hogy a vígjáték szellemes volt, lehet, hogy nem, de bizonyos, hogy Orbók Attila nem tartozott a legkiválóbb felolvasók közé. Amilyen nagy volt az orra és a füle, olyan nagyon dünnyögött.
Jékey Aladár hallgatja, hallgatja egy darabig, s azt mondja neki egyszer:
– Hallja, Öcsém, álljon meg egy percre. Mi a fene van magával, hogy magából a hang mindenütt jön ki, az orrán is, a fülin is, csak éppen a száján nem?!...
***
Jékey Aladár (Szászfenes, 1846. január 7 – Kolozsvár, 1919. október 10.) magyar költő. Kolozsváron tanult jogot, majd tanulmányait félbehagyva körjegyzői hivatalt vállalt. Később járásbírósági írnok, majd 1885-től segéd-telekkönyvvezető. 1913-ban telekkönyv-igazgatóként ment nyugdíjba. Költeményei a Képes Családi Lapok, Fővárosi Lapok, Keresztény Magvető és az Unitárius Közlöny című folyóiratokban jelentek meg.
Kovács Dezső (Magyarlápos, 1866. december 29 – Kolozsvár, 1935. június 17.) magyar író, kritikus, szerkesztő. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett (1887), magyar-latin szakos tanulmányait a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen végezte (1891). Egykori iskolájában kezdte pedagógusi pályáját, hat év után választották meg rendes tanárrá (1897), majd a Református Kollégium igazgatója (1910-33). Nemzedékek egész sorát nevelte, tanítványai voltak: Áprily Lajos, Kós Károly, Szabó Dezső. Közben lankadatlanul végezte irodalomszervező munkáját. 1899-től az EIT tagja, 1908-tól titkára, 1922-től alelnöke. 1910-től a KZST tagja.
Orbók Attila (Kökösi), (Pozsony, 1887. szept. 17 – Bp., 1964. okt. 5.) író és újságíró, Orbók Lóránt író testvéröccse. Eredetileg diplomáciai pályára készült, jogi doktorátust szerzett 1910-ben Budapesten. 1912-1914 között Párizsból tudósított. 1918-ban Svájcban sajtóattasé volt, majd hírlapíró lett, (1941) az Esti Újság külpolitikai rovatvezetője; 1920-22-ben nemzetgyűlési képviselő, majd 1923-tól ismét újságíróként tevékenykedett. Számos regényt, színdarabot, filmet, kabarétréfát írt. Több színművet fordított. * Forrás: Pásztortűz. Szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, XIV. évfolyam, 13. szám, 1928. július 1.
