Mit szól hozzá, szomszéd, már megint itt van a nyakunkon a könyvvásár
– hallom egyik erkélyről átszólni valakit a másikra. Két férfi beszélget. Elég enyhe a november ahhoz, hogy délfelé még kint lehessen szöszmötölni az erkélynek nevezett balkonon, avagy túlművelten a loggián.
Az mind semmi, de ráadásul itt van a filmfesztivál is. Mintha nem volna elég művészi élet itt nálunk, válaszolja a másik ember. Még mindig nem nézek ki, csak elképzelem, mennyire elegük lehet a szellemi életből az atyafiaknak. De lehet, hogy tévedek.
Tényleg van valami Vásárhelyen ilyenkor november táján, amikor a szürkeség és az unalom, az óraátállítástól megzavart időérzék tájékozatlanul bolyong a szellemi űrben, amikor az emberek nem utaznak, pénztelenségről panaszkodnak, arra gondolnak, miből telik majd karácsonyi ajándékra, munkahelyi konfliktusokat melengetnek a keblükben, sebeiket nyalogatják, orvoshoz fordulnak képzelt és valóságos panaszokkal, hiányzik a társaság, a nyüzsgés, a meghitt kávézás. Nos, ebbe a ködfoltos, rongyos novemberbe berobban két hétvégére a filmfesztivál és a könyvvásár. Talán már mindkettő közel jár egy fél jubileumhoz, a 25.-hez (egy jubileum a bibliai időmérték szerint 49 év), mindkettő csak úgy válhatott valósággá, rutinmegszakítássá, kiemelkedő ünnepponttá, hogy itt megdőlt jóformán magától (mert ki vállalhatja a felelősséget/dicsőséget/ódiumot, hogy ő döntötte meg?) a szocialista önkényuralmi rendszer.
Azelőtt filmfesztivál csak a hazafias, a rendszert nyaldosó tákolmányokból volt, amelyekre beterelték a gyárak és üzemek, iskolák, szántóföldek, állatkarámok és kisdedóvók romlatlan népét, és számontartották, ha valaki nem nézte meg Tudor Dacicus Maximus hőstetteit Sergio Nicolaesco komisszár elvtárs fantáziálásában. A könyvnapok pedig rendszerint ugyanebben az időben kezdődtek, dekádokban mérték, hiszen elnevezése nem hagyott kétséget afelől, hogy itt nem cicóznak: a politikai agymosás 10 napjai jőnek, rabságunknak nem vége, hanem megalázásunk újabb egy éve következik. Vagyis nem dekáztak, ha az Elvtárs összes műveinek és kivonatainak, aranyköpéseinek milliós tömegét kellett kiállítani ugyanott, ahol immár 24 éve a magyar könyv ünnepe fortyog, zajlik, tobzódik.
Ki gondolta volna akkor, hogy az 1988-as társadalompolitikai és ideológiai brosúrák tíz napja az utolsó lesz, és alig egy hónappal odébb a 40 éves könyv- és rendszerállványzat összeomlik, de csak a főpallért és feleségét temeti maga alá. A rendszert működtető felelősök, álírók büntetlenek maradnak, a szellem gyalázói ott folytatják rövid pánik után, ahol abbahagyták, csupán előjelet váltva, bárbánybőrből végre farkasbőrbe bújnak, és szuperdemokraták lesznek.
Jó elveszni a könyvek keltette izgalmakban, a kereső, felfedező, betűkben gazdagodó tömegben, alig odaférni a pultokhoz, ahol jó és olcsó(bb) könyveket lapoznak, szóba állni az ismerősökkel, ajánlani és ajánlatot elfogadni. (Bár az olvasás szigorúan magánügy.) Beülni egy stand mögé, kínálni, rábeszélni, dedikálni vagy dedikációért tolakodni, megrakottan cipekedni, megizzadni a színház előcsarnokában, lépcsőt mászni, folyton meglepetésekbe ütközni. Nem tudni választani. Sajnálni a kihagyott könyvet. Az viszont megnyugtatóan felemelő, ha végignézve a kirakott árut, bölcsen megállapítjuk, megvan könyvtárunkban, már a tavaly-tavalyelőtt megvettük, örököltük, ajándékba kaptuk, első kiadással rendelkezünk, apánk-nagyapánk könytárában is ott volt, sokszor olvastuk. Ilyenkor jövünk rá, hogy milyen öregek vagyunk. (Azt még magunknak sem valljuk be – hogy talán műveltebbek is. Ezzel nem szokás dicsekedni. Ezt mások kell titokban a hátunk mögött, kissé irigykedve megállapítsák.)
A két szomszéd elhallgatott. Sajnos lekéstem a szereplőket. Egy férfit látok az ócska Moszkvicsa alatt háton fekve olajszivárgásban pancsolni, lefogadom, polcán a teljes Horizont sorozat. Egy másik a csorgóra megy, hogy megtöltse vízzel az ötliteres műanyag kannáját. Ennek az öregnek már a kútnál állók látványa is maga a való világot jelentő mozi. Esténként pedig a kereskedelmi adók üres zsebében turkálhat a reklámok között.
