Ősi játékszer. Mi már az ősidőkben is játszottuk öcsémmel. Felraktuk egymásra a kockákat, amelyek más csonka készletekből, együttesekből egészültek ki, gyűltek egybe.
Ősi játékszer. Mi már az ősidőkben is játszottuk öcsémmel. Felraktuk egymásra a kockákat, amelyek más csonka készletekből, együttesekből egészültek ki, gyűltek egybe. Állítólag az első kocka, amit felvettem a földről és önfeledten játszani kezdtem vele, az az ebédlőasztal levágott, megkurtított lábának csűdje, hulladéka volt. Innen jött az ötlet: anyám egy ismerős asztalostól rendelt még tízet, tizenhatot, hiszen az asztaloknak rendszerint páros számú lábuk van.
Mindent túlélt. A serdületet, a kamaszkort, az érettségit, a felnőtté válás kínjait, nősülést és engyer-mekeket, a második és/vagy harmadik házasságot, a gyermekeink házasságát, az unokákat. Ma újra kedvvel játszom vele, ha nem látnak.
De ott tartottam, hogy az öcsémmel ketten leültünk egymással szembe, szigorúan törökülésbe, és rakosgatni kezdtük a várat. Elég távol egymástól, aminek a későbbiek folyamán szerepe lesz a kapcsolattartásban. Szép egyetértésben, körülbelül egy percig (azaz már-már hatvan másodpercig). Együttműködésünkön az első hajszálrepedés akkor támadt, amikor én a kisebb – arányosan kisebbedő perspektívában, mint a görögök, akik a nagyság illúzióját kívánták elérni harmonikus építményeiken – kockát kívántam ráhelyezni a nagyobb támfelületre, ám öcsém, aki világéletében hedonista volt, habzsolta az élvezeteket, egy ívelt hídelemet kívánt ráhelyezni az alapkőre, anélkül, hogy a híd mindkét pillérét biztonságosan aládúcolta volna. Őt egy csöppet sem izgatta a perspektíva, legkevésbé sem a holnapi nap kilátásai, ezért is lett kalandor, olajmágnás egy megszedett napraforgótáblában.
A továbbiakban a már említett repedés összeműködésünk terén egyre többször jelentkezett, nem lehetett meg nem történtté tenni a történteket (meggyőzés, hangosabb szervezői erőfeszítés, ellenérvek, sikertelen meggyőzés, kézzelfogható ésszerűsítés, tettleges bizonyítás…), ami végül az építmény szétrombolásához vezetett, egymást az épületelemek sokszínűségével és -rétűségével dobáltuk meg, találat találatot követett, olykor kristálytükör is meghasadt, Agatha Christie rejtélye nélkül, sírás, árulkodás, bünti-bünti. Rendszerint jutott nekünk egy-egy védhetetlen vinkli a tágas bérlakásban. És akkor még hol volt isten, aki összezavarhatta volna nyelveinket a gyerekszoba Bábelében?!!
Tanulmányaimból tudom, hogy egyéb dolgok is fűződnek a kockához. Egyiptomban megfaragva a piramisokba építették be. De már az ősi hettiták is szívesen kockáztak fekete és fehér kockákkal, innen ered a nyelvészek szerint a pepita. A grófok is előszeretettel jártak kockásban, vö. Eszterházy-kockás; illetve kockázni. Olykor kockára tették az életüket, máskor a haza sorsát. Nyerni is, veszíteni is lehetett. A sors kezét nem lehetett megvesztegetni.
De hogy visszatérjek honosabb vizekre, nálunk a káposztás kockát (pécsi unokatesóm szakterminológiája szerint a káposztás zvekedlit) jól megsózva-borsozva fogyasztották. Feleségem családjában éppen ellenkezőleg: cukrozva. Egyszer, midőn már a hatodik napja a menzán káposztás kockát szolgáltunk fel, a diákok között kitört a rubikon-mozgalom. Fellázadtak és egyként üvöltötték latinul: alea iacta est, ami annyit tesz, hogy Ceasar átlépte a Rubicont, hogy megszerezze a hatalmat, szétkergetve a triumvirátus megmaradt két virátusát, vagyis a káposztás kocka el van vetve. Akár Borsos Tamás, akár George Czukor rendezésében. A lázadást leverték, a felbujtókat, a fő- és mellékkolomposokat borsra térdepeltették a rektori hivatal előtt. Fejük fölé pedig az irgalmas rendi szamaritánusok feliratot függesztettek, hogy aszongya: A kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezze meg önmagát, forduljon balra, jobbra vagy föl.
