A „fehér kolbász” kifejezést nemrégen hallottam egy anyaországi ismerősömtől, abban a szövegösszefüggésben, hogy Magyarosrzágon egyszerűen nem ismerik az emberek/mészárosok/cégek, kolbásztöltő nagyiparosok a fehér kolbászt, s ő azért jön haza (Erdélybe), mert csak itt lehet igazán, valóban és sokoldalúan erőteljes, ízig-vérig fehér kolbászt venni, fogyasztani, hazaspájzolni.
A „fehér kolbász” kifejezést nemrégen hallottam egy anyaországi ismerősömtől, abban a szövegösszefüggésben, hogy Magyarosrzágon egyszerűen nem ismerik az emberek/mészárosok/cégek, kolbásztöltő nagyiparosok a fehér kolbászt, s ő azért jön haza (Erdélybe), mert csak itt lehet igazán, valóban és sokoldalúan erőteljes, ízig-vérig fehér kolbászt venni, fogyasztani, hazaspájzolni.
Na most már ez valóban meglepő közlés volt sokat próbált lelkemnek, mert én bizony a kolbászok színének megállapításában nem jeleskedem, nekem a barna, a már-már sötét, komor árnyalatokban játszó az ideális, de, mint utóbb megállapítást nyert, ez csak a külsőségekre vonatkozik, s nem a belső, mélyebb tartalomra, vagyis a lényegre.
Ennek felette mostanában annyi embertől hallom, hogy Magyarföldön a fehérek uralkodnak, a vörösök visszaszorultak, hogy a közlés a kolbászok szín- és tartalomtartományára vonatkoztatva egyenesen meglepő, paradox volt. Gondoltam, az áprilisban esedékes választások érdekes színfoltja lesz a nem tudom milyen színezetű (ma még uralkodó) kolbászok leváltása, és a megalakuló kormány első intézkedései között ott szerepel majd a fehér hurkák demokratikus képviseletének és arányának helyreállítása.
De lárifárizás tárgyát képezte képzeletem szárnyaltatása. Az ismerősöm, látva zavarodottságomat és az önkontroll béklyója alól kiszaladó kombinatorikámat, sietett megnyugtatni, a fehér kolbász nem politikai kategória. Mindközönségesen a paprikátlan kolbászt jelenti. Vagyis, miként a költő mondaná, minden magyarországi henteskészítmény maga a tűzfalakról csorgó vörös fájdalom. Minden-minden alkonyvörös. Nem lehet kapni semmit sem a kalocsai paprikával történt előfűszerezés nélkül. Az alapízesítés paprika, Erős Pista, csípős, édesnemes, cseresznyepaprika, chilly stb.
Nyilvánvaló túlzás.
Ámulatom így is magasabbra ugrott. És akkor eszembe jutott, hogy a rendszerváltás előtt a legszebb és legválogatottabb ajándékok közé tartozott, ha szeretteink magyarországi tartózkodásuk végeztével egy kiló csabaival vagy egy mázsa gyulaival (szerencse és vámosi szemfülesség kérdése az áthozható mennyiség) ajándékoztak meg. Lehett lángolt, paraszt vagy sima paprikás kolbász, szalámi, mind-mind nemzetiszín szalaggal átkötve, valami utolérhetetlen ízt, színt, fényt, örömöt hoztak az életünkbe. Napokig csak néztük, titokban még éjszaka is kinyitottuk a hűtőszekrényt, és ámultunk tökélyén, bele-beleszagoltunk, illatától megpendültünk, elkábultunk, megrészegedtünk. Félve vékony – átlátszó – szeletkéket hasítottunk le belőle. Ebből a célból elvittük legjobb késünket a Petőfi téri köszörűshöz, és újfent megfenettük, hogy a kolbász testét ne morzsolja, minden kis porcikáját a tölteléknek ámulat tárgyává tettük, nyálmirigyeink már fájtak a kívánástól. Elfogytát meggyászoltuk, farkincáját eltettük emlékbe, szalagja március 15-ét idézte…
Ki tudja, mikor jutunk efféle csemegekolbászhoz – sopánkodtunk –, mikor kapunk mi vagy barátaink, ajándékozó kedvű rokonaink útlevet. Ha meg ott voltunk Pesten, mindennap betértünk a közértbe, álltunk a hentespultok előtt, én például a legjobban a Lenin körúti Kamara varieté szomszédságában illatozó hentesüzletet szerettem, vásároltunk egy szálat, fehér kenyérrel álló helyünkbe fölfaltuk…
És akkor jön egy innen áttelepült, aki visszavágyik a fehérre. A miénkre, a közönségesre, a borsos-fokhagymásra, amit együtt töltöttünk a családdal, magunk gyúrtuk a masszát, fűszereztük, tartottuk a belet, amíg beletömörült a sertésdisznó java. Olykor kevertünk hozzá pirospaprikát is, ám az eredmény, legalábbis környezetünkben, tökéletlen, soha nem lett hasonló, bárhogyan kopogott a füstölés, szárítás, a tárolások hosszú hónapjai után. Na igen, jó volt, a miénk volt, de az a másik…
1989 után a vörös fokozatosan eluralta nálunk is a piacot. S legyenek bármily légiesek is a határok, átjárhatók a kolbásztöltő eljárások, azért Odaát sem fontak minden kerítést csabai vagy/és gyulai kolbászból, sőt egyeseket már az efféle ízbombák taszítanak is.
Vajon ez a lokálpatriotizmus kategóriájába tartozik vagy a haladó szellemi visszamaradottság rovására írható?
