Koldusbecsület
2025-02-14 12:00:00
- Nagy Székely Ildikó
A kerek arcú szekeres fiú minden délelőtt átfésülte a lakótelepet. Persze nem az egészet, csak három-négy utcát, konténertől konténerig. A maga után húzott fa járműre mindent felpakolt, amit talált: kidobott ruhát, cipőt, letört széklábat, üres műanyag palackokat. Ha meglátott, reménykedő mosollyal köszönt. Talán egyetlenegyszer kért tőlem ötven banit, többet soha, csak barátságosan üdvözölt.
Azután az első alkalom után, ha volt nálam aprópénz, rendszerint adtam neki, ha meg nem, kérés nélkül is tudtára adtam, hogy éppen nincs. Teljesen megszokottá vált köztünk ez a furcsa, félszavas kommunikáció, mint két régi cimbora közt, akik mögött közös történésekkel teli múlt húzódik.
Néha egy idős, sovány asszony társaságában vonult végig az ismert utcákon. Talán az anyja, talán a nagyanyja vagy egyéb rokona lehetett, nem tudtam eldönteni, hiszen a társadalomnak ennél a – sokaktól lenézett – szeleténél ez sosem egyértelmű.
Akárhányszor találkoztunk, sohasem próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, ő azonban egyszer, amikor ünnepről maradt, még kicsit sem száraz kalácsot és némi kenyeret vittem le neki, kérdezgetni kezdett. Azt tudakolta: a közelben lakom-e és egyedül? Az első kérdést figyelmen kívül hagytam, a másodikra határozott „nem” volt a válaszom. Azóta sem jöttem rá, pontosan mi volt a szándéka a faggatással – ha egyáltalán volt valami –, de talán ez nem is annyira lényeges. Én legalábbis nem ezért mesélek a hanglejtése alapján szellemileg enyhén sérültnek tűnő fiatalemberről.
A napokban a tömbházunk melletti szemétlerakónál egy addig sosem látott ősz hajú férfit láttam kutakodni. Egy kopott bicikli hevert a közelében, arra kötötte rá, amit talált és használhatónak gondolt. Megkérdeztem tőle, hogy jól fogna-e neki egy kicsi kenyér. Bólintott, majd azt tudakolta, hogy pénzbeli segítségre is számíthat-e. Mondtam, hogy arra sajnos nem, aztán indultam is negyedik emeleti lakásunkba a kenyérért. Már visszafele tartottam, amikor pár lépésnyire tőlem hirtelen feltűnt a fiatal szekérhúzó. A megszokott lendülettel köszönt, én meg szinte szabadkozva magyaráztam, hogy a csomagot, amit a kezemben lát, valaki más várja, ha egyáltalán várja. (Nemegyszer fordult elő, hogy a kéregető lelépett, mielőtt a felajánlott élelmiszerrel odaértem volna hozzá, a nem pénzbeli adomány ugyanis nem érdekelte annyira, hogy időt pazaroljon az átvételére.)
– Ott van még – mondta mosolyogva a régi ismerős, és még intett is a fejével a konténer felé. Az idős férfi akkor már éppen készült felkászálódni a kerékpárra, szemmel láthatóan mégiscsak elfogyott a türelme. Megszólítottam, és átadtam a kenyeret meg a melléje csomagolt egyéb apróságokat. A fiatal közben odébbállt. Csak ekkor villant át rajtam, hogy akár el is téríthetett volna eredeti úti célomtól, mert ha azt mondja, hogy sorstársa már nincs a szemétnél, hittem volna neki, és ő kapta volna meg az élelmiszert. Olyan simogató volt ez a felismerés, mint egy tavaszi szellő. Pedig még van mit várni márciusig.
