2024. november 26., Tuesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Hétköznapi történet

Olyanok, mint két, mesterien egymásba illesztett láncszem. „Javíts ki, kicsim, ha rosszul tudom” – kéri gyakran Balla Rozália párját, Jenőt, aki ugyanezt a gyengéd szeretetet tükrözi vissza, miközben magyarázni kezd: „Tudod, szívem…” 

A 88 éves, egész lényéből kedvességet sugárzó asszonyra és 90 éves, tiszta tekintetű társára tökéletesen illik a mondás: a Jóisten is egymásnak teremtette őket. Mégpedig ugyanabba a faluba, Magyardécsére, ahonnan mindketten továbbtanulni vágytak. Rózsika néni Kolozsváron, majd Désen járt iskolába, az egészségügyi technikumi képzést is ott kezdte, és Marosvásárhelyen fejezte be. Jenő bácsi a kincses város Politechnikai Intézetének építőmérnöki szakán folytatott felsőfokú tanulmányokat. Az idáig vezető út egyikük számára sem volt akadálymentes az ötvenes évek politikai helyzetében, de Rózsika néni úgy érzi, jobb hátrahagyni az elmúlt idő terheit, és csak a szépet, a kedveset őrizgetni, ami a mai napig erőforrás a házaspár számára. 

Ilyen érték a gyermekkor és a szülői ház, ahol az idős férfi számára az élet elkezdődött. A feleség fotón mutatja a takaros, felújított épületet, amelyben most a fiuk, az ifjabbik Jenő él a családjával. 

– Amikor a sógoromék kimentek Magyarországra, mi már itt éltünk, Vásárhelyen. Eljöttek hozzánk anyósomék, és azt kérdezték: most velünk mi lesz? Mondtam nekik, hogy semmi, én mindkettőjüket elvállalom. Elhatároztuk a férjemmel, hogy a teleket itthon töltjük, a November 7. lakótelepi otthonunkban, a nyarakat pedig otthon, Magyardécsén – meséli Rózsika néni, aki 1961-től, az egészségügyi technikum elvégzésétől 34 éven át az egykori Lenin, ma Forradalom utcai 2-es számú belgyógyászaton dolgozott. Onnan ment főasszisztensnőként előre hozott nyugdíjba nem sokkal a rendszerváltás után, azért, hogy gondját viselhesse az apósáéknak, akiket ugyanúgy szeretett, mint a saját szüleit. De a munkahelyén sem volt soha konfliktusban része.

– A betegeket, a kollégáimat és a feletteseimet is tudtam szeretni. Nekem soha nem volt rossz főnököm – mosolyog az idős asszony tekintete. 

– Tizenöt évig folytattuk a kétlaki életmódot, közben mindkét szülőm eltávozott a földi világból. Amikor kiöregedtünk a gazdaságból, otthont cseréltünk a fiamékkal, akik addig a vásárhelyi lakásunkban éltek – egészíti ki a hallottakat Jenő bácsi. Számomra egészen elképesztő, hogy – bár egy agyhártyagyulladás szövődménye miatt megromlott a hallása, időnként nehezére esik a beszéd, és gyakran fejfájás gyötri –, az idős férfi napra pontosan fel tudja idézni marosvásárhelyi munkába állását.

– 1958-ban végeztem az egyetemet, és az év augusztus 15-én kerültem a vásárhelyi építőipari tröszthöz. Sepsiszentgyörgyön kezdtem a munkát, onnan kihelyeztek Gyergyóba, majd Galócásra. Édesapám szerette volna, hogy közelebb legyünk hozzájuk, és szerzett nekem egy állást Désen, ott két évig voltunk. 1961. november közepén jöttünk vissza Marosvásárhelyre. Akkoriban adták át ezeket a tömbházlakásokat. Egy idő múlva nézeteltérésbe kerültem a tröszt főmérnökével, így átmentem a bukaresti vállalathoz, ahol a radnóti és a gyulakuti erőművek bővítésén dolgoztunk. Ezt követően a brassói 5-ös számú tröszt alkalmazottjaként visszakerültem Vásárhelyre, a tröszt itteni alegységéhez. Végül több mint húsz évet a Közüzemeknél dolgoztam, a beruházási osztályon, a megyei lakásépítkezésben. Innen nyugdíjaztak 1994. április elsején.

Maros megye megyei jogú városaiban – Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Segesváron – aligha van olyan lakótelep a rendszerváltás előtti évtizedekből, illetve a kilencvenes évek elejéről, amelyhez Balla Jenő építőmérnöknek ne lett volna valamilyen módon köze.

– Ellenőrizni kellett az elvégzett munkálatokat, és havonta biztosítani a kifizetéseket, az építkezéseket ugyanis a beruházási osztályon keresztül finanszírozták – magyarázza a családfő. A későbbiekben azt is elmeséli, hogy a „kulák” bélyeg miatt az érettségi után nem mehetett rögtön egyetemre, a kolozsvári sofőriskolába azonban felvették. Ez mentette meg a katonai szolgálattól, amit végül már egyetemistaként töltött le.

Balla Jenő 1956. augusztus 12-én járult az oltár elé választottjával, még mindkettőjük tanulási időszakában. Egy év múlva meg is született a fiuk, Jenő.

– Mire emlékeznek vissza a legszívesebben az elmúlt csaknem 67 évből? – kérdezem vendéglátóimat.

– Amit sosem fogunk megbánni, és aminek az emlékéből most is táplálkozunk, az a sok kirándulás – ragyog fel újra Rózsika néni. – A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években nehezen, többnyire kétévente engedtek ki külföldre, de mi megragadtuk az adódó lehetőségeket, és sorra látogattuk az akkori szocialista országokat. Mivel sok pénzünk nem volt, a kicsi sátrunkban vadkempingeztünk, és lesütött húst vittünk magunkkal borkánokban, azt ettük. Turistáskodtunk a javából. 

– 1957-ben az a nagy öröm ért – idézi fel a pillanat ünnepélyességét Jenő bácsi –, hogy sikerült autót vennünk, egy Moszkvicsot. Azzal mentünk az egy hónapos nyári körutakra, amelyekre egész évben gyűjtöttük a pénzt. Egy évfolyamtárs barátom – akit szintén Vásárhelyre helyeztek munkába, mi több, szomszédok is voltunk –, velünk tartott a családjával. Két gépkocsival kerekedtünk fel, és eljutottunk egészen a vasfüggönyig. Az első utunk Magyarországra vezetett, végigjártuk a nagyobb városokat, megcsodáltuk Budapestet, aztán a Balaton mellett indultunk haza. De a későbbiekben is, amikor Bulgáriába és onnan az egykori Jugoszláviába mentünk, úgy alakítottuk a menetrendet, hogy a magyar főváros és a magyar „tenger” beleférjen. Egy másik körutunk állomásai a volt Csehszlovákia és Kelet-Németország voltak. Amikor az interneten megtalálom a Brandenburgi kaput, mindig eszembe jut, hogy ötven méterre tőle húzódott a határ. Az Unter den Linden, azaz a Hársfák alatt nevű sétányig lehetett elgyalogolni, a berlini nagy fal tetejéről ugyanis őrszem figyelt. Amikor eljutottunk a falig, nekünk is jelezték, hogy lehet visszafordulni. Jól emlékszem arra, amikor a berlini fal közelében töltöttük az éjszakát, aztán másnap indultunk várost nézni. 

– Mindig nagyon felkészülten kerekedtünk fel – folytatja a gondolatot Rózsika néni –, most is megvannak valahol a kirándulásaink helyszíneihez kapcsolódó tájékoztató könyvek, útikalauzok. Akkoriban kevés valutát vihettünk magunkkal, az üzemanyag pedig drága volt, ezért kilométerenként adtam össze a benzin árát, hogy jusson mindenre, és legyen miből vissza is jönnünk. Én sosem gondoltam arra, hogy kint maradjak, és úgy tudom, te sem – simogatja meg tekintetével a párját.

– A rendszerváltás után merre kirándultak? – kérdezem Rózsika néniéket.

– Akkor már nem indultunk útnak, mert a munka idekötött. De az az időszak is olyan szép volt. Fiatalok voltunk, jutott erőnk mindenre, én például kettesével szedtem a lépcsőt.

Rózsika néniék fiának két gyermeke született: egy fiú, aki villamosmérnöki oklevelet szerzett a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen, és egy lány, aki Ausztráliában alapított családot. Dédunokák mindkét részről érkeztek: a fiúunokától egy jelenleg 15 éves fiú és egy 11 éves kislány, a lánytól egy másfél és egy hároméves lányunoka. A fiúk második házasságából is van egy fogadott fiúunoka, akinek szintén két kislánya született, ezzel a dédunokák száma hatra emelkedik.

– Hogyan telnek mostanában a napjaik? – kérdezem a házaspárt.

– Valamikor a Trébely utcában volt egy szőlősünk, ott sok időt töltöttünk, de egy ideje már be kellett látnunk, hogy ideje letenni a „csákányt” – mondja Jenő bácsi, akinek kedvenc szórakozása a Népújság átböngészése „a fülitől a farkáig”. Lapunkat Rózsika néni is mindig nagyon várja, meg is egyezett a postásnővel, hogy csengessen egyet a kaputelefonon, amikor megérkezik, hogy ne menjen le túl korán a postaládához. A tündéri kedvességű idős asszony így összegzi jelenlegi életüket: 

– Nagyon jól vagyunk, mert el tudjuk magunkat látni, nem szorulunk ápolásra. Én minden percnek tudok örvendeni. Lefekvés után arra szoktam kérni a Jóistent, hogy virrasszon fel a holnapra, és eddig mindig adott egy új napot.


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató