Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Van annak jó három éve, hogy Magyarországon megalapítottak egy első hallásra rendkívül furcsa nevű politikai alakulatot, amelynek aztán sikerült is az ország házába bejutnia, máig ott található. Ennek az alakulatnak pedig nem egyéb, mint „Lehet Más a Politika” (LMP) a neve.
Az elmúlt közel három év alatt, azt hiszem, ennek az alakulatnak a tagjai is meggyőződtek arról, hogy... mégsem lehet más a politika! Arra utalok, hogy menet közben kiderült, a mégoly jó szándékú, civilnek gondolt egyesülés, ha legalábbis őszinte volt ez az alapvető gondolat, nem képes más eszközöket találni felvállalt érdekei képviseletére, mint az addig annyit szidott, annyit szapult parlamenti csatározás, amelyben az érdekek képviselete csupán az adott jogállami keretben, a megszabott, jogszerűen elfogadott korlátok között folytatható. Történt aztán, hogy egy idő után frakciójuk vezetője lemondott, mert saját párttársai bizalmát nem érezte elég erősnek, bizonyos társakkal sok döntésben nem értett egyet, így aztán – bár a frakció tagjaként tovább ténykedett – egy kissé távolabbra került a rivaldafénytől.
Ezen az újból forrongó magyarországi őszön pedig megtörtént a frakcióvezető visszatérése oda, ahonnan éppen azért vonult vissza, mert kisebbségben maradt bizonyos, általa fontosnak ítélt döntésekben. Ezúttal az érintett személy véleménye került többségbe abban a kérdésben, hogy szabad-e, és ha igen, milyen feltételekkel összefogni minden ellenzéki erővel azért, hogy a jelenlegi kormánykoalíciót leválthassák a 2014 tavaszán esedékes parlamenti választásokon. A visszatérés előzménye, hogy az elmúlt év óta frakcióvezető és helyettese visszaléptek megbízatásukból, mert ezúttal ők maradtak kisebbségben saját, meggyőződéssel vallott elképzeléseikkel. Napokig vitáztak zárt üléseken, amíg sikerült újból frakcióvezetőt választani, mint jeleztem fennebb, a megalakuláskor egyszer már megválasztott, később lemondott társuk személyében.
Mindezek után talán nem meglepő, ha azt a következtetést vonom le, talán önhatalmúan, hogy bizony, nem lehet más a politika annál, mint amit az elmúlt több mint két évtized alatt Magyarországon és Romániában (de máshol is az egykori „szocialista táborban”) tapasztaltunk, átéltünk: aki bármilyen érdeket óhajt képviselni, megvédeni, érvényre juttatni, azt csak és kizárólag parlamenti, önkormányzati döntéshozó helyzetekben teheti. Természetesen eleve kizárva az utcai politizálás gyakran csábító, de legtöbbször zsákutcába vezető eszközeit, és ugyancsak természetesen elvetve minden olyan erőszakos cselekedetet, amely óhatatlanul együtt jár az utcai politizálás kockázatával. A helyzet ugyanis az, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy csak jogállami eszközökkel akarunk jogainknak érvényt szerezni, azt csak és kizárólag arra hivatott szervezetekben, fórumokon tehetjük. Bármennyire is népszerű lenne elhitetni magunkkal, hogy egy-egy tömeges megmozdulás KONKRÉT eredményekhez vezet a demokratikus berendezkedésű országokban, azt tapasztalhattuk, hogy amennyiben ezek a megmozdulások nélkülözik a jogállami szabályok adta lehetőséget, eredménytelenek maradnak. Ráadásul a frusztráció még nagyobb, és valóságos anarchiára, káoszra és még rosszabb kilátásokkal kecsegtető jövőképre sarkallja a rombolásra éppen alkalmas csoportokat.
Jelen soraim a romániai parlamenti választások véghajrájában kerülnek megfogalmazásra, hiszen sokáig töprengtem azon, szabad-e nekem, Magyarországon folyamatosan élő, kettős állampolgárnak mélyebben elmerülnöm abban, hogy kire szavazzunk december kilencedikén. Miután azonban legutóbbi írásomban ezt eléggé hangsúlyosan megtettem, nyilvánosságra hozva saját határozott szavazati szándékomat, most sem tehetek úgy, mintha azokat a gondolatokat nem tártam volna a nyilvánosság elé. Nem kívánom megismételni az akkor leírtakat, véleményem annak ellenére sem változott, hogy néhány igen éles bírálatot is olvashattam azzal kapcsolatban, hogy miért „tettem le a garast” érdekképviseleti szervezetünk, az RMDSZ mellett. Nos, a fenti példából bárki végiggondolhatja a következőket: egész biztosan gyakran, de nem mindenben és nem mindenkor hibás döntéseket is hozott politikai és közéleti szinteken az éppen mandátumát töltő személyek révén az RMDSZ. Csakhogy: míg a szavazópolgár alapesetben nincs a legtöbb és gyakran a legfontosabb adatok, ismeretek birtokában (nem is lehet, a dolgok természeténél fogva), ezért a „tömeg” által hibásnak tartott döntés az élet próbáján gyakran csak utólag „bizonyítja” igazát, némelykor egyetlen lehetséges változatként ismerhetjük fel – ismétlem, utólag! Nem kell tehát mentegetnem az RMDSZ döntéseit, hiszen magam is bíráltam néhányat számos alkalommal, de abban biztosak lehetünk valamennyien, hogy parlamenti képviselet nélkül esély sincs beleszólni mindabba, ami Romániában a nagypolitikában, gazdaságban, társadalmi szinten történik. Bőven elég arra gondolni, hogy mi történne az elhíresült vagyonjogi, visszaszolgáltatási perekkel vagy akár vezető politikusaink némelyikének terhére (véleményem szerint alaptalan, de kemény politikai indokok, vagy éppenséggel a választási kampány miatt!) tett feljelentésekkel, amennyiben nem sikerül parlamenti képviseletet szerezni a romániai magyar közösség számára?! Aki esetleg személyes ellenszenv okán elégtételt érez némely vezető tisztségviselő kálváriájáért, az kérem, ne felejtse el azt a sportos hasonlatot, amely szerint csak a pályán levő játékos követ el hibákat, azokat mindenki „látja”, mialatt a nézőtéren ujjongó vagy káromkodó emberek hibáit nem szokás számon kérni, holott bőven volna amit!
Kétségtelen, nagy az elkeseredettség, a közöny, és valóban hatalmas azoknak a száma, románnak, magyarnak egyaránt, akik kiábrándulással tekintenek vissza az 1989 decembere után megélt évekre. Mégis, az egyetlen út, amely lehetőséget teremt érdekeink képviseletére, a szavazáson való minél magasabb létszámban történő megjelenés és a felelős döntés az urna magányában. A távolmaradás pedig amellett, hogy rossz lelkiismeretet okoz(hat) utólag, még arra sem „jogosítja” fel az esetlegesen így döntőt, hogy később azt mondhassa: ami tőlem függött, megtettem!
Mert NEM LEHET MÁS a POLITIKA!