Egy mind népszerűbbé váló világnappal kezdődik az őszbe forduló időben október. A hónap első hétfőjén az ENSZ-közgyűlés határozata szerint 1991-től az időseket ünnepelik szerte a világon.
Egy mind népszerűbbé váló világnappal kezdődik az őszbe forduló időben október. A hónap első hétfőjén az ENSZ-közgyűlés határozata szerint 1991-től az időseket ünnepelik szerte a világon. Mondhatnánk úgy is, hogy az öregeket és az aggkorúakat, de ezek a szavak a népmesék öreganyád kifejezésével együtt már nem szalonképesek. Amióta mindinkább vénül a világ, egyre szépül a hatvan éven felüliek megnevezése. A vénasszony helyett idős hölgynek nevezzük például azt, aki viselni tudja az öregségét, a vénember helyett öregurat mondunk. Az utóbbi időben pedig egyre gyakrabban lehet hallani a szépkorú megnevezést is, ami számomra kétszeresen is elfogadhatatlan. Egyrészt, mert eredeti jelentése szerint a 90 év fölöttieket nevezték meg vele, a szépanya, szépapa kifejezések mintájára. Jelentésbővítéssel akarják a 60 év felettiekre is kiterjeszteni a szépkorú szó használatát, de ezt a „szépelgést” (eufemizmus) hamisnak és zavarónak érzem. Az eredeti jelentésen túl hadd ne szépítsük, hogy mit jelent öregnek, azaz idősnek lenni. Ennek a kornak esetleg a hosszúságára lehet ugyan a szép jelzőt használni, de tartalmát illetően keveseknek adatik meg, hogy kicsattanó egészségben és boldogságban a szépségét is megtapasztalják. Még akkor sem, ha esetenként nehéz meghatározni, hogy az évek száma arányban van-e a lélek, a szellem korával, az életerő megnyilvánulásával. Vannak húsz-harminc évesen is koravén, unott, kiábrándult emberek, és hatvanon felül is akaratban és képzelőerőben gazdag, tevékeny személyek, akikből nem hunyt ki a nyitottság, az újdonságok iránti érdeklődés és a tenni akarás sem. Ahogy Albert
Schweitzer találóan megfogalmazta: „Az évek múlásával ráncos lesz az arcod, de ha kialszik belőled a lelkesedés, akkor a lélek ráncosodik meg”.
Nos, világunk öregedése és az idős emberek tisztelete nem jár kézen fogva. Okos régi korokban pótolhatatlan élettapasztalatukkal az idős emberek értéket képviseltek, nagy bajban összehívták és meghallgatták az öregek tanácsát. Meg-megbicsakló emlékezetükkel, a technika haladásának nehézkes követésével vagy a teljes lemaradással többségük manapság csupán lenézett, megtűrt tagja a társadalomnak. Akiket „el kell tartaniuk” azoknak, akiket ők neveltek fel.
A világnap erre felénk nem az igazság kimondását, a jóvátétel formáit szolgálja. Csupán annyit, hogy a nagy csinnadrattával elvonják a figyelmet arról, hogy milyen nehéz helyzetben van a nyugdíjasok többsége, akik a tisztes megélhetéshez aligha elég jövedelmükből tengetik a mindennapokat, s közben megtapasztalják, hogy a téli rezsiköltségekre, a gyógyszerekre és az orvosi ellátással kapcsolatos kiadások fedezésére aligha elég. A nagy átlagot jelentő kisnyugdíjasok külföldi utazásokról, ahogy ez Nyugat-Európában divat, nem is álmodhatnak, és ha gyermekeik nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy segítsék őket, reményük sem lehet arra, hogy egy többcsillagos idősotthonban fogadják őket. Elvétve működnek nappali nyugdíjas központok, klubok, amelyek Szlovákiában például behálózzák az egész országot. Megyénkben nem indult a gyógyíthatatlan betegek számára szükséges hospice-ellátás, a szociális hálón pedig sokan kihullnak, vagy bele sem kerülnek. Aki nem tartozik valamilyen csoporthoz, és megroppant egészsége nem teszi lehetővé, hogy munkát vállaljon, gyermekei nincsenek, vagy messze keresik „reménytelenül” a boldogulást, akinek egészsége is már megbicsaklott, annak marad a kínzó magány, amin világnapi vendéglős, bulizós ad-hoc felbuzdulások hosszú távon nem enyhítenek. Ahogy a kilátásba helyezett nyugdíjemelések sem, amelyeket minden alkalommal az emelés értékét lenullázó infláció követ. De hagyjuk ezt, hiszen, ahogy ugyancsak Albert Schweitzer mondta: „olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid”.
