Hétköznapi történet
B ázsa-Mosó Tímea többször járt már a láthatatlan hídon, ami földi napjainkból az égiek felé vezet. A remény várótermében sem ismeretlen virágkönnyed, törékenységében merész jelenléte. Éveken át tért vissza a léleknek erre a biztonságos óvóhelyére, míg örök vágya, az anyaság kétszeresen valóra nem vált.
Ünnep előtt pár nappal a virtuális térben mesélt a ragyogó tekintetű, harmincas éveiben járó nő kincseiről, Amiráról és Timóteusról, akikhez hosszú időalagút vezetett. A várandósság kilenc hónapjának többszöröse kellett a csodához, szívbetegsége miatt ugyanis a biológiai forgatókönyv szerint nem valósulhatott meg a gyermekvállalás.
– 2011-ben mesteriztem Budapesten, egy évre rá volt az esküvőm, akkor már dolgoztam – vágott bele történetébe a mobiltelefon képernyője előtt. – A párommal nagyon szerettünk volna gyereket, de ha meg is fogant a magzat, nem maradt meg. Így nem volt kérdés számunkra, hogy jelentkezzünk örökbefogadásra. 2013-tól várakoztunk, és két év múlva egyszer csak megcsörrent a telefon. Értesítettek, hogy van egy ötnapos kislány, akit, ha megfelel, hazavihetünk. Mi nem szabtunk feltételeket a jövendőbeli családtagunkat illetően, csak annyit kértünk, hogy meglegyen keze, lába, és ha valamilyen betegsége van, az lehetőleg gyógyítható, korrigálható legyen. Előzőleg azt is megkérdezték tőlünk, hogy színes bőrűt elfogadunk-e, nekünk pedig a faji hovatartozással kapcsolatban sem volt kikötésünk. Amirát, mivel elég fekete kislány, előttünk többen visszautasították. Gyanítjuk, hogy a roma származása valami mással is keveredhet, ugyanis különleges, vastag, csillogó bőre van. Már újszülöttként is nagyon szép volt, és most még gyönyörűbb. A vér szerinti apja ismeretlen, és mivel titkos örökbefogadás útján került hozzánk, a szülőanyjáról sem tudunk semmit. Így tippelgetnünk kell majd, amikor az identitását keresni kezdi, de azt szoktuk mondani a férjemmel, hogy talán lehet benne arab vagy kubai vér is. A mozgása, az egész lénye csupa tánc, ugyanakkor hihetetlenül okos, és úgy tudja előadni magát már most, majdnem 7 évesen, mint egy igazi felnőtt.
– Milyen volt az első találkozásotok a kislánnyal? – kérdezem, amikor Timi megpihen egy szusszanásnyit.
– Egy átlagos szerdai napon éppen dolgozni mentem, amikor megtudtam, hogy van számunkra egy baba, aki a kisvárdai kór-házban vár ránk. A férjemmel, aki a gyerekvárásban mindvégig igazi társam, segítőm volt, még aznap vonatra ültünk. A munkahelyemen szóltam, hogy az elkövetkezőkben ne számítsanak rám, mert megyek „szülni”. Lélekben tényleg ez történt. Két napra beutaltak Amirával a kórházba, és alaposan felkészítettek a gondozására. Közben környezettanulmányt is végeztek nálunk a gyámügyi illetékesek. Megfelelőnek találták a körülményeket, a modern bútorzattal is elégedettek voltak, azt persze nem sejtették, hogy a szekrényben egy babaholmi sincs még, a régóta várt értesítés előtt ugyanis nem szereztünk be semmit a kislány számára. 11 naposan hozhattuk haza Amirát, azután következett az az iszonyatos hat hét, ami alatt a szülőanya visszaveheti a gyerekét. Naponta rettegtünk attól, hogy megszólal az ajtócsengő, és elveszik tőlünk azt, akire éveket vártunk. Csak ez után a másfél hónap után fogtuk fel igazán, hogy szülők lettünk. Számunkra akkor jött el a felhőtlen boldogság ideje.
– A hat hét szorongáson túl milyen más kihívásokat éltél meg a közös életetek elején?
– 2200 gramm volt mindössze a kislányunk, amikor hazahoztuk, így nem volt könnyű a gondozása, de a védőnő és a gyermekorvos mindenre megtanított a kisvárdai kórházban. Emellett maga Amira is rengeteget segített, így csak az első két éjszakát virrasztottuk át felváltva a férjemmel. A lányunk is és a későbbiekben Timóka, az öccse is megkímélt az éjszakázástól, ettek, aludtak rendesen. Mintha így hálálták volna meg, hogy a mieink lehetnek.
A későbbiekben Amira óvodás évei is szóba kerülnek.
– Érte-e Amirát hátrányos megkülönböztetés a közösségben a bőre színe miatt? – kérdezem.
– Sajnos igen, olyankor felmentem „anyatigrist” játszani. Volt, hogy azzal fogadott az óvónő: „Anyuka, megint verekedtek a cigányok”. Az óvodában sok roma gyerek volt, a belvárosi iskolában, ahova jár, mindössze ketten vannak, és rendszerint „csak ők voltak rosszak”. Mi a férjemmel sok éve dolgozunk az önkormányzatnál, én korábban, a párom most is romákkal foglalkozik. Régóta próbáljuk tudatosítani az emberekben, hogy a cigányság nem fertőző betegség, de egyelőre nem látok nagy változást ezen a téren. Amirának igyekszem biztosítani minden olyan fejlődési lehetőséget, ami az érdeklődésének megfelel, amit értékként magában hordoz, így például cigányzene-oktatásra is jár. Ami a tanulást illeti, muszáj szigorúnak lennem, mert látom, hogyan, milyen elvárásokkal működik a rendszer.
– A nevét hogyan kapta a lányotok? – ugrom vissza pár évet az időben, mielőtt áttérnénk a kisfiú történetére.
– Az Amira nevet még a szülőanyja adta, és én úgy éreztem, nincs jogom ezt elvenni tőle. Eredetileg Emmának szerettem volna hívni, de nem talált hozzá ez a név. Az Amira hercegnőt jelent, ehhez tettük hozzá az Abigélt, aminek jelentése: apa öröme. Így is tartja ő magát számon: anya hercegnője és apa öröme. Azt is tudja, hogy nem lakott a pocakomban, de olyan szépen éli meg a saját örökbefogadását, hogy az kész csoda. Azt szokta mondani, hogy ő nekünk született, és az a lényeg, hogy mi együtt vagyunk.
Amira érkezése után egy évvel adta be a házaspár a kérést a második gyerekre. A kicsi Timóteushoz vezető út még hosszabb, még lélekpróbálóbb volt. Igaz, hogy a pszichológusnő – aki az első örökbefogadási eljárásnál kétszer is megbuktatta a pszichológiai vizsgán a jövendőbeli anyát, mert nem tudott arra a kérdésre válaszolni, hogy mit fog érezni, amikor hazaviszi az újszülöttet, illetve nem volt hajlandó megígérni, hogy egyéves korára megtanítja a gyermekét arra, hogy neki két anyja van – ezúttal kedvesnek, segítőkésznek mutatkozott, de szívbetegségére hivatkozva és a bürokrácia megannyi buktatója miatt erején felül megvárakoztatták Tímeát. Lassan kezdte is elengedni ezt a vágyat, 2020 utolsó két hónapjában azonban motoszkálni kezdett benne az érzés, hogy valaminek történnie kell.
– Mi, akik előre sosem tettünk lépé-seket, karácsony és szilveszter között bölcsőt rendeltünk, pólyát vettünk a férjemmel. Aztán beköszöntött a január, majd a február, és semmi nem változott. Márciusban éppen koronavírusos voltam, amikor felhívtak a gyámügytől, és megkérdezték, hogy vagyunk, de egyebet nem mondtak – idézi fel Timi a pattanásig feszült helyzetet, majd álmokról mesél, amelyek elárulták neki a második gyermeke jöttét, sőt azt is, hogy valamilyen betegsége lesz. Viktor Timóteus – aki első nevét vér szerinti szülőjétől, a másodikat a Timothy Green különös élete című film alapján örökbefogadóitól kapta – több mint 7 hónaposan mehetett haza Tímeáékkal. Előtte csecsemőotthonban volt, ott látogathatta Timi kétnaponta 45 percre.
Az álom igaz volt, hiszen a szintén roma származású, de Amiránál sokkal fehérebb bőrű Timó koraszülöttként jött a világra, és köldöksérve is volt.
– Ő egyszerűen tökéletes. Annyira akart minket ez a kisfiú, hogy az önmagában a beteljesedett csoda. Mintha a magzatkorában elvesztett gyermeket kaptam volna vissza benne. Anyukámat elvitte az első Covid-hullám, az sem véletlen, hogy Timót az ő születésnapján anyakönyvezték. Őt valóban kihordtam a lelkemben, kilenc hónapnál is hosszabb ideig.
Beszélgetésünk végén Tímea a betegségével járó sokszoros újraélesztésekről is beszélt. Legutóbbi rosszulléte miatt öt napot kellett kórházban töltenie, és ezt Amira – aki éppen élete első öt napján volt a senki gyermeke – a második elhagyásként élte meg. Az égi és földi lét határvonalán töltött idő érzékennyé tette a kétgyermekes anyát a láthatatlan, sokszor ki nem mondott történések iránt, így most féltő gonddal próbál segíteni nagylányának a trauma feldolgozásában, miközben kisfiát is elhalmozza mindazzal a szeretettel és figyelemmel, amit egy ajándékként küldött új élet kíván és viszonoz.
