Hétköznapi történet
Legtöbbször öntudatlanul, ösztönösen vállaljuk a szerepcserét. Kata sem fontolgatta ezt a döntést, egyszerűen csak elfogadta, belement, és ezzel egyik napról a másikra alapjaiban változott meg az élete.
– Amikor édesanyám magunkra hagyott minket apuval, alig múltam nyolcéves. Tudtam, hogy beteg, a melléből indult gyilkos kór leküzdésére bevállalt gyakori és hosszas kórházi kezelések hozzászoktattak a hiányához, a távozásával mégis összedőlt körülöttem a világ – idézte fel gyermekkora lélekpróbáló időszakát negyvenes évei elején járó ismerősöm. – Édesapám jóval idősebb volt anyukámnál, ezért sem tudta elfogadni a veszteséget. Most is tisztán emlékszem, ahogy a konyhaasztalnál magába roskadva ismételgeti: „miért nem én, miért nem én?” De aztán valami csoda folytán pár nap múlva erőre kapott, és minden lélegzetével azon volt, hogy elviselhetőbbé tegye számomra az elkövetkező heteket, hónapokat, éveket. Anyu november közepén lépett ki a közös életterünkből – legalábbis fizikai valójában –, így kislánykorom legszomorúbb mikulása közeledett. Addig mindig ő volt az ügyeletes „ünnephozó”, a csizmámba, amit előző este gondosan megtisztítottam, ő csempészte be a csokoládét, cukorkát, apró játékot. A Kinder-tojás volt a kedvencem, az sosem maradt el. Éppen az utolsó együtt töltött decemberünkben, egy évvel korábban fedeztem fel, hogy ő a titokzatos ajándékozó. A köhögése árulta el, amikor villanyoltás után kisurrant az előszobába.
– Hogy élted meg ezt a felismerést? – hozakodtam elő a bátortalan kérdéssel, amikor Kata hangja suttogóvá halkult.
– Egyszerre volt meglepő és fájdalmas, de – bármennyire is hihetetlen – az akkori hétéves eszemmel felmértem, hogy ártanék anyunak, ha beszámolnék neki a látottakról. Ezért másnap reggel eljátszottam a csodálkozást és örömöt, azt, amit azelőtt mindig tiszta szívből átéltem a lábbelim „kipakolásakor”. Nem volt könnyű, de sikerült, anyu legalábbis szemmel láthatóan elhitte az alakításom. Az eltávozása utáni időszakban sokat beszélgettünk róla apuval, és ez a jelenet is szóba került. Őszintén elmondtam, hogy én már tudom az igazat, semmi szükség eljátszani a fehér szakállú érkezését, sőt ezúttal nem is kérek semmit mikulásra. Édesapám rendszerint tiszteletben tartotta a kéréseim, és a közeledő torokszorító ünnepen sem akart másként tenni, egy váratlan történés azonban felülírta a szándékát. Miklós napján, kora reggel azzal ébresztett, hogy szaladjak hamar az előszobába, mert vár ott rám valami. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán megláttam az – ezúttal kipucolatlan – csizmámban a Kinder-tojást, egy színes karkötőt és még néhány édességet. Apu aggódva nézett rám, aztán elmesélte, hogy azelőtt este a bejárati ajtónk melletti cipőszekrényben keresett valamit, ott találta meg az ajándékomat, amit minden bizonnyal édesanyám készített oda földi léte utolsó napjaiban. Fájdalmasan varázslatos volt ez a felfedezés, kicsit olyan, mint amikor egy pillanatra fellebben a fátyol egy titkos csodáról, aztán újra visszahull rá. Ennek a különleges élménynek a hatása alatt megfogadtuk apuval, hogy ezután minden évben elhozzuk egymásnak az ünnepet, úgy, ahogy anyu tanított.
– Sikerült ezt betartani? – tettem fel az újabb kérdést.
– Egyetemista koromig minden évben megajándékoztuk egymást. Aztán jöttek a kolozsvári évek, és én sosem voltam otthon december 6-án. Apu, tőlem eltérően, állta a szavát, mindig küldött az ünnepre egy kis meglepetéscsomagot. Aztán lediplomáztam, hazajöttem, de már nem egyedül, hanem a jövendőbeli férjemmel, akivel évfolyamtársak voltunk. Ő egy Marosvásárhely melletti faluban élt, odaköltöztem hozzá. Nagy hévvel vágtunk bele a közös mindennapokba, de valahol, valamikor kisiklott a kapcsolatunk. Bármennyire is szerettem volna – vagy talán éppen azért, mert túl görcsösen akartam –, nem jött el számomra az áldott állapot, a férjem pedig nagy családról álmodott, legalább két gyerekkel. Utólag visszatekintve az együtt töltött időre, ez lehetett köztünk minden feszültség forrása. Amikor végképp ünneptelenné vált a közös létezés, csomagoltam, és hazaköltöztem apuhoz. Különös módon két történéssel is egybeesett ez a lépés: egyrészt akkor vallotta be a párom, hogy már csak jó ismerősként tud rám nézni, és alakulóban lenne az életében egy új szerelem, másrészt apu váratlanul agyvérzést kapott. Így nem is volt kérdés, hogy mellette a helyem. Abban a rázós időszakban az ő felépülése volt a legfontosabb, olyan küldetésként éltem ezt meg, ami kiemelt a saját lelki útvesztőmből. Minden nap ott voltam a kórházban az ágya mellett, sokszor munkába is onnan mentem, szinte csak aludni jártam haza. Hála az égieknek, lassacskán javult az állapota, és miután hazaengedték, egyre látványosabban kapott erőre. Négy év telt el azóta. Végig mellette maradtam, és ezután is maradok. Egy ideje egyre gyermekibb a mosolya, a tekintete, az, ahogy hozzám szól. Amióta újra együtt lakunk, mindig meglepem valamivel mikulás reggelén és karácsony estéjén, idén sem lesz másként. Nem árulhatom el, hogy mit tervezek, mert szorgalmas újságolvasó, így rögtön lelepleződnék, de remélem, hogy sikerül az ajándékommal megsimogatni a lelkét.
