Lokális gazdálkodás globális kitekintéssel

Merre tart az erdélyi mezőgazdaság?

A mezőgazdaság Románia és ezen belül Maros megye egyik húzó gazdasági ágazata. Megyénk gazdasági teljesítésének 22%-át a mezőgaz- daság jelenti, ugyanakkor a közigazgatási egység területének 61%-a mezőgazdasági jellegű. Az elkövetke- zendő időszakban a legnagyobb kihívás az, hogy hogyan tudjuk racionálisan felhasználni a meglévő mezőgazdasági potenciált. Az állami mezőgazdasági jut- tatások mellett a Pro Economica Alapítvány felvállalta azt, hogy támogatási rendszerével felkarolja a gazdákat. Tapasztalatuk, rálátásuk van arra, hogy milyen irányba kellene haladjon a mezőgazdaság ahhoz, hogy akár országos, akár európai szinten versenyképes legyen. Mindezekről Kozma Mónika gazdasági szakértővel, a Pro Economica Alapítvány ügyvezető igazgatójával beszélgettünk.

– Egyre világosabb az, hogy ma Erdélyben, Maros megyében sem tekinthetünk el az európai, vagy ha úgy tetszik világpiaci helyzettől akkor, amikor észszerűen, nyereségcélúan tervezünk a mezőgazdaságban. Miként hatnak ezek a globális tényezők a hazai gazdálkodókra?

– Hogyha abból a tényből indulunk ki, hogy az Európai Unióban Románia a második legnagyobb termőfölddel rendelkező ország, akkor a mezőgazdaság Románia – és így Erdély – szempontjából is fontos, kiemelt gazdasági ágazat kell legyen. Ehhez azonban azért kell síkra szállnunk akár az európai döntéshozóknál is, hogy az ott megszületett döntések a versenyképes mezőgazdaságot támogassák. Ne csak azért legyünk a másodikok az EU-ban, mert sok termőföldünk van, hanem azért is, mert jó minőségű termékeket tudunk előállítani és versenyképesen eljuttatni akár az uniós piacra. Románia jelenleg gabonát és dohányt exportál. Minden más mezőgazdasági és élelmiszertermék behozatalra szorul. Így azonban drágítjuk a hazai piacon levő termékeket, megnehezítve a fogyasztók hozzáférését ezekhez. Hiányzik az a feldolgozóipar, amely megfelelően ellátná a hazai piacot. Az elmúlt 30 évben létesült feldolgozóipari egységek nagy része nem hazai tőkével létesült, hanem külföldi cégek leányvállalatai. Annak a profitja nem jelenik meg a hazai gazdaságban. Versenyképességének húzóerejét sem érezzük. Azzal, hogy egy holland tejgyár telepet nyit nálunk, munkahelyeket teremt ugyan, de a cégvezetőknek nem érdekük az, hogy drágábban vásárolják meg a kistermelőtől a tejet, hanem megpróbálják lenyomni a piaci – felvásárlói – árat, és ez nem ösztönzi a gazdákat. 

– Ennek az ellensúlyozására szorgalmazzák a szakértők az ún. zárt, rövid élelmiszerlánc kialakítását, ahol a termelő behatárolható területen értékesíti terményeit, nincs kiszolgáltatva a multik árpolitikájának. 

– Ehhez kellenek elsősorban az ún. integrátorok, a hazai tőkével létrejövő felvásárló- és feldolgozóegységek, amelyek előállítják az elsődleges alapanyagot. Ehhez azonban a termelőknek is garantálniuk kell azt, hogy rendszeresen, jó minőségben és viszonylag „barátságos” áron beszállítják a terméket. A Székelyföldet fejlesztő programmal, a Kós Károly-tervvel is azt céloztuk meg, hogy létrehozzunk ilyen integrátor szerepet felvállaló kisebb feldolgozóüzemeket. Ha létrehoztunk egy olyan tejgyárat, vágóhidat, amelynek a közösségi érdeke az, hogy a helyi kistermelőktől felvásároljon terméket, akkor gyakorlatilag azt a szövetkezeti koncepciót teremtjük meg, amelynek célja a közös értékesítés. Ez biztonságot, kiszámíthatóságot jelent a kistermelőnek. A nagyipari feldolgozóegységnek pedig azt a biztonságot jelenti, hogy van állandó beszállítója, megteremtheti és profitorientáltan fenn tudja tartani a piacot, a hazai termékekkel pedig vissza tudjuk szorítani az exportot. Az elkövetkezendő időszakban a kelet-európai országok együttműködésének elsődleges kérdése lesz az, hogy miként ellensúlyozzák a rossz minőségű nyugati termékek beáramlását a saját piacokra. 

Egyik megoldás az lehet, hogy olyan feldolgozóegységek létesí-tését kell támogatni, akár uniós szinten is, ahol magunknak meg tudjuk termelni azt az élelmiszeripari cikket, amelyet piacképessé teszünk azáltal, hogy egy nagyobb térségben forgalmazzuk. Erre jó példa a Kerelőszentpálon megépített takarmánygyár. Mielőtt a nagy tapasztalattal rendelkező magyarországi tőkeerős cég eldöntötte volna, hogy megyénkben létesít takarmánygyárat, alkalmazottaik piackutatást végeztek. Felmérték, hogy mennyi gabona terem a vidéken, milyen mennyiséget tudnának begyűjteni. Először nagyon kevés gazda ígérte oda gabonáját. Ennek ellenére gabonakereskedőkként a cégvezetők úgy döntöttek, hogy a kapacitásukhoz szükséges mennyiséget pótolják. Az alapkőletétel után elterjedt a híre annak, hogy lesz gyár, a gazdák elkezdtek gondolkodni, számolni. Rájöttek, hogy számukra is előnyös, ha előre leszerződik a gabonát, mert az pénzügyi biztonságot jelent nekik. Innen is látszik, hogy ha van egy húzóerő, mezőgazdasági integrátor, akkor a kistermelőktől a farmgazdaságokig befolyásolható a mezőgazdasági fejlődés. A feldolgozónak pedig úgy éri meg beruházni, hogy biztosítva van számára a globális piac. Ami pedig a kérdésben említett rövid élelmiszerláncok kiépítését illeti, szükség van olyan termékekre, amelyek eladásával a mezőgazdaságot összekapcsolhatjuk más gazdasági ágazatokkal, például a turizmussal. Erre pedig nagy lehetőség van Erdélyben, a Székelyföldön. A különböző turisztikai beruházásoknál – akár feltételhez kötve – szorgalmaznunk kell azt, hogy a szolgáltatói egység helyi termékeket dolgozzon fel vagy áruljon a vendégeknek. Ehhez azonban a turistáknak is el kell fogadniuk, hogy a jobb minőségű helyi termékért többet kell fizetni. Az ilyen jellegű kölcsönösség hosszú távon megtérül mindkét félnek. Így működnek ezek a rövid élelmiszerláncok Hollandiában, Franciaország- ban is, ahol az egyik településen létező panzió a saját, vagy a szomszéd községben levő őstermelőtől vásárolja meg a konyháján feldolgozott, majd felszolgált ételek alapanyagát. S itt máris továbbléptünk. Mert ehhez a fogyasztói magatartást is ösztönözni kell arra, hogy keresse, igényelje a helyi ízeket előállító, felszolgáló turisztikai egységeket. S megint csak oda jutunk vissza, hogy az ilyen rövid élelmiszerlánc mozgatórugója az a fajta kistérségi társulás kell legyen, amely biztosítja, hogy rendszeressé válik a turisztikai egységek ellátása, mert önállóan 10-20 befőttesüveg felkínálásával nem lehet előrelépni ebben a rendszerben. 

– A mentalitásváltást elsősorban megfelelő tájékoztatással, oktatással lehet elérni. Ha az utóbbit nézzünk, akkor igencsak hiányos a magyar mezőgazdasági szakoktatás. Egyetemi szinten most már jól állunk, hiszen a Sapientia EMTE marosvásárhelyi karán van kertészmérnöki oktatás, és kihelyezett karként Sepsiszentgyörgyön beindult az agrármérnöki képzés. Erdélyben tudomásom szerint két szakközépiskolában oktatnak magyar nyelven mezőgazdaságot.

– Ma Erdélyben magyar nyelven nincs olyan jellegű szakoktatás, ahol naprakész tudást adnak át a diákoknak. Van magyar mezőgazdasági oktatás, azonban a tanterv elavult, és nem gyakorlatias. Ma már a mezőgazdaságban dolgozóknak is meg kell tanulniuk a digitális technikát. A különböző korszerű mezőgazdasági gépeket be kell programozni, nem beszélve arról, hogy az újabb traktorok, kombájnok is így működnek. Ha nem a csúcstechnológiát elsajátítva lépnek ki a középiskolákból a diákok, akkor gyakorlatilag munka nélkül maradnak. Nem versenyképes a munkaerő. Ma már nem elég az a tudás, amit falun apáról fiúra átadtak. Nagy hiány van tehát a szakképzésben. Mivel nem számíthatunk arra, hogy Bukarestben születik olyan döntés, amely alapján létrehozhatunk négy-öt ilyen szakiskolát, ahol magyar nyelven tanulhatnak a diákok, magániskolákat kell alapítsunk. Szükség van olyan szakmai szervezetekre, amelyek felvállalják azt, hogy létrehoznak és működtetnek ilyen magán szakközépiskolákat, ahol a gyakorlati képzésre helyezik a hangsúlyt, a román oktatási rendszernek megfelelően biztosítva a kötelező tantárgyak oktatását románul és magyarul. 

– Jó ötlet egy magyar anyanyelvű mezőgazdasági szakiskola létesítése, de ebben kevésbé számíthatunk a román állam segítségére. Viszont ha például a Sapientia EMTE alapítására és működtetésére gondolunk, nem nehéz elképzelni azt, hogy ez mennyi pénzbe kerül. 

– Valóban, s ezzel talán visszakanyarodhatunk a beszélgetésünk elejére. Az összefogáson, társulásokon alapuló, integrátorok működtetésével biztosított versenyképes mezőgazdaság „kitermelheti” a saját szakmaiságát erősítő intézmények fenntartásához szükséges anyagi javakat is. A szakoktatás mellett azonban meg kell teremteni a mezőgazdaság finanszírozási hátterét. Ha valaki az intelligens technológiában (IT) vállalkozni szeretne, és egy IT start up vállalkozást indít be, azonnal kap hozzá banki támogatást. Ezzel ellentétben a mezőgazdasági jellegű nagy pályázatoknál, ahol több millió eurós beruházások vannak, olyan cégvezetők, akik több éve mezőgazdasággal foglalkoznak, az önrészt is biztosíthatják, és kölcsönhöz folyamodnak, meg kell győzzék a banktisztviselőket arról, hogy elhiggyék: a mezőgazdasági beruházás fenntartható, életképes, és vissza tudják fizetni a pénzügyi intézet által felkínált kölcsönt. De ez a kérdés egyik vetülete. Ma már ott kellene tartsunk, hogy az egyszerű gabonatermesztő is tudja használni az agrárdigitalizáció előnyeit, amikor elemeztet egy talajmintát azért, hogy – a csúcstechnológiának köszönhetően – meghatározzák azt, hogy milyen típusú magot vessen, a termesztéshez milyen öntözőrendszert, növényvédő szert használjon. Ezt előfizetési rendszerrel meg lehetne oldani. De ugyanilyen fontos lesz – a digitális mezőgazdaságnak köszönhetően – azt is követni, hogy mit és hol termesztenek, hiszen globálisan nem mindegy, hogy milyen versenyképes termék kerül a piacra. Több szaktanulmány arra utal, hogy ha nem próbálnak a mezőgazdaságban újításokat bevezetni, akkor a Föld lakosságának rohamos szaporodása miatt oda juthatunk, hogy 2050-ben nem lesz elég mezőgazdasági terület ahhoz, hogy megtermeljük a világ ellátásához szükséges élelmiszert. Ezért a helyi szinten hozott mezőgazdasági döntéseknek akár globális hatása is lehet.

– Az elhangzottakkal ellentétben sajnos a tapasztalat más igazol. Nehéz összefogni a gazdákat, hiszen annak ellenére, hogy az unió is támogatja a termelői társulások létrehozását, az említett integrált rendszerek kialakítását, kevesen élnek ezzel a lehetőséggel, s ennek tükrében távlatinak tűnik a mezőgazdaság digitalizálása, a magyar szakoktatás kiszélesítése és sok más, ami valóban előrelendítené a mezőgazdaságot Romániában, Erdélyben. 

– El kell indítani a folyamatot. A Pro Economica Alapítvány működésének az alapja a Kós Károly-terv, az a gazdaságfejlesztési stratégia, amelyet az RMDSZ szakpolitikusaival együtt készítettünk el, Románia 16 megyéjére alkalmazhatóan, leosztva a történelmileg, gazdaságilag is behatárolható kistérségekre, mint a Bánság, a Partium, Közép-Erdély és Székelyföld. Munkánk során tartjuk a kapcsolatot az érintett gazdákkal, és naprakész információkat gyűjtünk be arról, hogy hol mi a helyzet, mire lenne szükség, ha valamit megvalósítunk, akkor hova jutunk el ezáltal. Ezt a munkát támogatja a magyar kormány is. Pontosabban mi azt kívánjuk megfogalmazni, hogy a szétszórt, felaprózódott területtel rendelkező kis családi farmokon való gazdálkodás kevésbé versenyképes. Fontos üzenetünk az, hogy a gazdákat a társulások létrehozására ösztönözzük. A másik konkrét lépés az, hogy kidolgozzunk egy hosszú távú, biztos támogatási rendszert a román kormány, az unió és a magyar kormány által nyújtott lehetőségek mellé. A Pro Economica Alapítvány akár tárgyalópartnere is lehetne a bankoknak, és közösen meg tudnánk találni a gazdák számára is előnyös finanszírozási csomagokra a megoldást. A mezőgazdaság digitalizálása is még nagyon távlatinak tűnik, de nagyon gyors és konkrét lépéseket kell tennünk azért, hogy ez a rendszer minél előbb kiépüljön, mert ha nem, lemaradunk, kimaradunk a versenyképes piacról. Nincs más út. Az általunk segített gazdák, a konkrét sikertörténetek olyan kézzelfogható példák, amelyek elindíthatnak egy gondolkodási folyamatot, megváltoztathatják a mezőgazdaságban a mentalitást. Nem csak mi vállaltuk fel azt, hogy ebben zászlóvivők legyünk. Együttműködünk a különböző szakmai szervezetekkel (RMGE, RMÜE, Székelyföldi Gazdák Egyesülete stb.), de ugyanígy nyitottak vagyunk a román állami és civil szervezetek irányába is, hiszen nem lehet és nem is szabad külön román és magyar mezőgazdaságról beszélni. Ezen a téren igenis közösek az érdekeink, és abban mindenkivel egyetérthetünk, hogy Románia legdinamikusabban fejlődő ágazata a mezőgazdaság, és csakis úgy lehet kihasználni az óriási lehetőséget, ha a szakma összefog, és tesszük a dolgunkat mindenki örömére, hasznára.