Madár és ága
2013-04-16 14:07:17
- Nagy Székely Ildikó
Rövid szürke hajával, alacsony termetével Mária leginkább egy színeit rejtő, különleges madárra emlékeztet. Úgy olvad bele környezetébe, hogy jelenlététől mégis minden megváltozik, eső és napfény váltja egymást, majd szél támad, attól függően, hogy a gondjaira bízott, vékony ágnak mire van a legnagyobb szüksége.
Rövid szürke hajával, alacsony termetével Mária leginkább egy színeit rejtő, különleges madárra emlékeztet. Úgy olvad bele környezetébe, hogy jelenlététől mégis minden megváltozik, eső és napfény váltja egymást, majd szél támad, attól függően, hogy a gondjaira bízott, vékony ágnak mire van a legnagyobb szüksége. Tizenhat éve kapaszkodnak egymásba ő és fia, a törékenysége ellenére is magabiztosnak látszó, félelmeknek nyomát sem mutató ág. Történetüket is együtt osztották meg velem.
– Sokáig azt hittük, hogy normális család vagyunk. Elsős volt Levente, amikor elkezdődött a kálváriánk. A tanévzáró után hirtelen nagyon elfáradt, aztán napokig csak aludt – idézte fel az előzményeket a középkorú asszony. – Három hónapig jártuk az orvosokat, különféle diagnózisok hangzottak el, szív-, illetve tüdőgyulladásra is gyanakodtak a szakemberek. Közben gombák jelentek meg a testén, ekkor végeztük el orvosi javaslatra a HIV-tesztet. Legnagyobb megdöbbenésünkre pozitív lett. Azonnal elmentünk vérvizsgálatra a férjemmel, a két évvel kisebb lányunknak is megcsináltattuk a tesztet, de kiderült, hogy egyedül Levente hordozza magában a vírust. Nyilvántartásba vették a fiunkat. Egyszerűen nem tudtunk magunkhoz térni, visszapergettük az időt, próbáltuk kideríteni, hogy hogyan fordulhatott ez elő. Levente néhány hónapos korában nem aludt és nem evett, csak sírt, ezért befektették a gyermekklinikára, ahol injekciós kezelést, illetve perfúziót is kapott. Mindenki azt mondta, hogy ott fertőződhetett meg. Felkerestem az orvost, kiabáltam neki, ő meg csak annyit mondott, látja, hogy ki vagyok borulva, üssem meg nyugodtan, ha úgy érzem, de értsem meg, hogy ők csak a dolgukat tették. 1990-ben, amikor a fiam náluk volt, 70 betegre 50 tű jutott. Elsősorban a rendszer, a szegénység okolható, mondta, de ez persze, nem változtat a tényeken. Különben ki garantálja, hogy nem a szülészeten vagy oltáskor fertőzték meg a fiamat? Beláttam, igaza volt. A férjem a munkába menekült, két műszakot is vállalt, éjszakánként felváltva őrködtünk Levente ágyánál, lestük, hogy lélegzik-e még. Nagy harcok árán Magyarországról hozattunk immunerősítőket. A kezeléstől szemmel láthatóan jobban érezte magát a fiunk, úgyhogy kezdtem abban reménykedni, hogy téves a diagnózis. Persze, szó sem volt ilyesmiről.
– Hogyan változott meg az életük?
– Levente azelőtt harcművészetre járt, onnan ki kellett vennünk. Azt sem tudtuk, hogy magyarázzuk meg neki, hogy fel kell hagynia a sporttal, amit annyira szeret. Attól fogva asztaliteniszre járattuk. Azt fontolgattuk, hogy az iskolát is abba kellene hagynia, hogy gondtalanul tölthesse a hátramaradt időt, az orvosnőnk viszont ráébresztett arra, hogy mekkora veszteség lenne ez a gyereknek. – Tessék neki normális életet biztosítani, anyuka – utasított, és én hallgattam rá. Persze, bőven voltak nehézségeink. Mivel Levente gyakran hónapokat hiányzott, gyanakodni kezdtek az iskolában, hogy valami nincs rendben. Azt mondtuk, hogy B-hepatitise van, papírt is vittem erről, és nagy meglepetésemre többet nem kötődtek velünk, pedig azzal a betegséggel sokkal könnyebben megfertőzhette volna az osztályt. Levente is sokáig úgy tudta, hogy ez a diagnózisa. Arra viszont megtanítottam, hogy, ha baleset éri, és vérezni kezd, senkit ne engedjen közel magához, a pólójával takarja el a sebet, és szaladjon haza vagy menjen az iskolai rendelőbe. Szerencsére nem került sor ilyesmire. Nyolcadikos korában odajött egyszer hozzám, és mutatta a biológiakönyvét. A nemi betegségekről szólt a következő lecke. Nem tudtam, hogyan beszél majd a HIV-vírusról a tanár, egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy mitévő legyek, végül nem engedtem másnap iskolába. Akkor reggel mondtam el neki mindent.
– Nem értettem, miért titkolták olyan sokáig – vette át a szót a bőrdzsekis fiú. – Számomra csak a betegség neve változott, semmi több.
– A középiskolai évek sem voltak zökkenőmentesek. Levente a kereskedelmi szakközépiskolába járt, tizedikben egy vendéglőben kellett szakmai gyakorlatot végeznie, ahhoz pedig tüdő- és székletvizsgálatot kértek. Az asszisztensnő sehogy sem akarta kiadni az igazolást, folyamatosan azzal hárított el, hogy nem jók az eredmények. Végül felmentem a rendelőbe, és beszéltem vele, aztán megkerestem az iskolaigazgatót. Úgy zendítettem rá, mint egy magnó: Maros megye 200 fertőzött kiskorújából az egyik az enyém… Az intézményvezető az első percben nem értette, mit akarok, kérte, ismételjem meg a mondandómat. De nagyon rendes volt. Titoktartást kértem tőle, és ezt annyira betartotta, hogy amikor a fiam tizenegyedikben új osztályfőnököt kapott, szólt, hogy világosítsam fel én az oszit, ha jónak látom, mert tőle nem fog hallani Levente diagnózisáról. Az érettségi után Levi egyetemre ment, földrajz-turisztika szakot végzett. Most egy egyesületnél irattárosként és számítógép-kezelőként dolgozik napi hat órát.
Mária maga is egyesületet alapított hatodmagával még 2000-ben. Sorstársaival a gyakori gyógyszerhiány miatt látta szükségét a civil szerveződésnek, és a szervezett forma – főleg, miután a bukaresti ernyőszervezethez csatlakoztak – valóban megoldotta a problémát. Közben a jogi keret is megteremtődött a HIV-fertőzött személyek jogainak biztosítására.
– Levi is régóta tevékenykedik az egyesületnél, a többi fiatallal „prevencióznak”. Egyik nyáron a tengerparton úgy csalogatták magukhoz az üdülőket, hogy luftballonokat fújtak óvszerből – nevette el magát Mária. – Nagyon odafigyeltünk arra, hogy felkészítsük a gyerekeinket a biztonságos nemi életre, szokták is kérdezgetni, hogy mikor unom már meg a „banán-gyakorlatot” ismételtetni velük.
– Az egyetemi évek nagyon jó évek voltak – szólalt meg újra Levente. – Tulajdonképpen nekem eddig nagyjából zökkenőmentes volt az életem. A barátaimat megválogatom, ketten-hárman tudnak a betegségemről, bennük megbízom. Ami az életmódomat illeti, semmit nem vonok meg magamtól, azt eszem, ami jólesik, rendszeresen sportolok, most éppen testépítésre járok, és sokat szórakozom. Van úgy, hogy veszem a haverokat, felülünk a buszra, aztán irány Kolozsvár vagy Szeben. Nem szoktam hosszú távra tervezni, 25 éves koromig nem is akarok, egyelőre csak egy lökött fiatal vagyok, aki élvezi az életet. Aztán majd jó lenne felnőni, ha eljön az ideje.
