A madarasi csodavilág

Miben különböztek a régmúlt idők karácsonyai a mai zajos, reklámcsörtével telített, ajándékhajhászástól fárasztó, a külsőségektől cicomás karácsonyoktól? Gróf Bethlen Anikó a régi karácsonyok hangulatát eleveníti fel.

Fotó: Mezey Sarolta

Pár évtizeddel ezelőtt még más töltete volt az ünnepnek. Mára eltolódtak a hangsúlyok, s megfeledkezünk arról, akinek eljövetelét ünnepeljük. Hogyan telt a karácsony az egykori nagy arisztokrata családokban? Milyen emlékek élnek évtizedek távlatából? Miben különböztek a régmúlt idők karácsonyai a mai zajos, reklámcsörtével telített, ajándékhajhászástól fárasztó, a külsőségektől cicomás karácsonyoktól? Gróf Bethlen Anikó a régi karácsonyok hangulatát eleveníti fel.

Minden gyereknek csak egy játékot hozott az angyal

– A mi karácsonyaink egyszerűek voltak. Lehet, hogy másra számítottál, de rendkívül egyszerű, meghitt ünnepeink voltak. Mindegyikünknek, nekem, Áginak, Évának és Rózsának csak egy játékszert hozott az angyal. Minket nem halmoztak el ajándékkal. Ági testvérem egyszer egy kicsi fahintót kapott, amit négy faló húzott. Arra emlékszem, hogy 1943 karácsonyán egy tankot kértem, pedig igazán békés természetű voltam és vagyok. Minden este szétszedtem, aztán összeraktam, becsomagoltam és lefeküdtem. Furcsa dolog, de a háborús hangulat benne volt a légkörben, amit az akkori eszem nem fogott fel. Csodálkozom, hogy most a gyerekek olyan sok mindent kapnak! A szépen feldíszített fenyőfáknak nagyon örültünk, amit általában a hideg szobában állítottak fel, hogy tovább tartsanak. A cukrot és a kekszeket házilag készítette édesanyám és nagymamám. A gömböket találtuk csodálatosnak. Ági testvéremnek mindig sikerült eltörni néhányat, ezért baj is lett, jól kikapott. Egy rosszalkodásomra tisztán emlékszem, egyszer szégyenszemre angyalhajat dugtam a budapesti unokatestvérem nyakába, ez szörnyű dolog volt!

Lovas szánnal Vásárhelytől Madarasig

– Gyerekkorom legemlékezetesebb karácsonyait 1949-ig Mezőmadarason töltöttük. Amíg volt nekünk Madaras, csodavilág volt! A ház előtti, havas fenyőkkel szegélyezett szerpentin gyönyörű volt.

Arra emlékszem, hogy lovas szánnal mentünk ki Madarasra. A háború után már csak két igáslovunk maradt, ezeket fogták a szán elé. A nagy hóban, a hófehér tájban szánozni nagyon kellemes. Csodálatosan szép! Nem Panit, Harcó irányából közelítettük meg Madarast, hanem Bese felé. Erre két domb, mi úgy mondtuk, hogy két hegy van. A két domb tetején mindig megálltunk, körülnéztünk, csodáltuk a tájat. Apám, Bethlen Gábor, aki mezőgazdasági mérnök volt, fütyült, aztán továbbmentünk. Akkoriban a besei út nagyon jó állapotban volt, Ferencz Mihály Zsigmond nagyapám keresztapja, Baross Gábor építtette. Meglepő, hogy ezen az úton milyen hamar eljutottunk Madarasra. Amikor traktorok kezdtek közlekedni rajta, tönkretették, senki sem javította meg. Terepjáróval vagy lovas szekérrel most is járható.

Az előkészületekben a cselédek segítettek, de tűzifából csak gyengébb jutott

– Karácsonykor a szűk család ünnepelt, vendégek nemigen jöttek. De azért mindig akadt olyan, akit befogadtunk, például Dagos Laci bácsit, akit kiszakítottak a családjából, vagy Vályi Gábor festőművészt. Ünnep után jöttek a pagocsai rokonok. Ilyenkor egy-egy malacot vágtak a vendégek tiszteletére, egyben megsütötték, abból ettünk. Én csak a bőrét szerettem, mert az jó ropogós. Ami a fűtést illeti, furcsa, hogy nekünk jutott a leggyengébb tűzifa, anyánk bánatára. De azért sohasem fáztunk. Szép régi csempekályháink ontották a meleget. Fürdőszobánk nem volt, a vizet melegítettük. Külön volt a konyha és a cselédlányok szobája. Náluk is jó meleg volt. Senki sem fázott.

Az előkészületekben anyámnak, aki orvos volt, két cselédlány segített. Ők nem helybeliek, hanem szentgericeiek voltak. Azért kerültek hozzánk Szentgericéről, mert Ferencz Mihály Zsigmond nagyapámnak – aki 1932-ben halt meg – gericei volt a tisztiszolgája, Zajzon Mózsinak hívták. Együtt voltak a fronton. Zárójelben: ügyvéd nagytatám felmentése ellenére vonult be katonának. Úgy tartotta, hogy meg kell védenie a hazáját.

Templomba nem csak karácsonykor jártunk

– Marosvásárhelyen, a Bolyai utca 10. szám alatt karácsonyoztunk. Nagyapám a minoriták és a Czakó-szanatórium jogtanácsosa volt. Miután meghalt, nagymamát nem lakoltatták ki. Öt szoba, konyha, fürdőszobában maradhatott, albérletben. Azért nem tették ki onnan, mert sokat köszönhettek nagyapámnak, aki annak idején nagyon jól végezte jogtanácsosi munkáját. A vásárhelyi karácsonyokra sok vendég érkezett, Magyarországról is jöttek unokatestvérek, rokonok. Nagymamám mindig nagyon finomakat sütött, főzött. Ő ezen a téren igazi tehetség volt. Minden szépre és finomra sikerült. Az aranygaluskára tisztán emlékszem.

Déligyümölcsöt is vásároltak nekünk. A Bolyai utcában, szemben velünk volt egy bolt. Olasz volt a gazdája. A narancsot és a citromot ő árulta. A grapefruit akkor még nem tört be. Fügére, datolyára nagyon ritkán jutott pénz. Bizony. Később tudtam meg, hogy az első földreformkor felére csökkent a birtok és a vagyon, ami a családi költségvetés rovására ment… Aztán folyamatosan vettek el a birtokból, s a pénz is egyre kevesebb lett.

Vásárhelyen a Kistemplomba, Madarason nem csak a templomba, hanem kedvenc pap bácsinkhoz is jártunk. Nagyon szerettük a madarasi papot, a család is jó barátságban volt vele. Azokat a meghitt istentiszteleteket ma is nagyon jó felidézni. A karácsonyiakat különösen – emlékszik vissza gróf Bethlen Anikó, akinek emlékei nem fakulnak, annak ellenére, hogy olyan események, igazságtalanságok tarkítják, amelyeket jó lenne elfeledni.