Magyar Nobel-díjasok

• 2014-06-19 15:24:53

7. Wigner Jenő

Sorozatunkban a magyar és magyar származású Nobel-díjas tudósokat mutatjuk be olvasóinknak

7. Wigner Jenő

Budapesten, Terézvárosban született a Király utca 76. szám alatti házban, Wigner Antal kiskunfélegyházai születésű kereskedő és a kismartoni születésű Einhorn Erzsébet gyermekeként.

Többnyire boldog gyermekkort tudhatott magáénak: szülei harmonikus házasságban éltek, és nagyon szerette a lánytestvéreit. Kiskorában nagyon sokat sétált. Tizenegy éves volt, amikor tuberkulózist diagnosztizáltak nála, és ekkor hat hetet az osztrák hegyekben kellett töltenie anyjával egy szanatóriumban.

A Fasori Evangélikus Gimnáziumban Neumann János osztálytársa volt, és Rátz Lászlótól, az odaadó tudóstól és tanártól tanulhatott matematikát. Fizikából a neves tanár, Mikola Sándor tanította. Az iskola szellemisége nagy hatást gyakorolt rá. 1919 márciusában, a kommunisták hatalomra jutása után az egész Wigner család elhagyta az országot. Novemberig Ausztriában éltek, ahol a család áttért az evangélikus hitre. Miután elvégezte a gimnáziumot, 1920-ban beiratkozott a Műegyetem vegyészmérnöki szakára, de 1921-től a Berlini Műszaki Főiskolán (ma Berlini Műszaki Egyetem) folytatta tanulmányait. Lényegesebb, hogy a Német Fizikai Társulat szerda esti beszélgetéseit is látogatta, melyeken részt vettek olyan nagy tudósok, mint Max Planck, Max von Laue, Rudolf Ladenburg, Werner Heisenberg, Walther Hermann Nernst, Wolfgang Pauli és – nem utolsósorban – Albert Einstein. Szilárd Leóval is ezeken a kollokviumokon találkozott. Szilárd szinte azonnal az egyik legjobb barátjává lett, bár személye mindvégig rejtély maradt számára.

A harmadik döntő fontosságú élménye szintén Berlinben érte: a Kaiser Wilhelm Institutban dolgozva találkozott Polányi Mihállyal, aki a doktori témavezetője és Rátz László után a legfontosabb tanára volt.

1925-ben visszatért Magyarországra. Édesapja mellett mérnökként dolgozott az újpesti bőrgyárban, de végül nem tudott ellenállni a berlini Kristálytani Kutatóintézet hívásának, és ismét Németországba költözött.

Az 1920-as évek végén Göttingenben a nagy matematikusnak, David Hilbertnek lett a segédje. Ez nagy kiábrándulás volt számára, mert Hilbert nem volt már szellemileg aktív. Rengeteg időt töltött a könyvtárban, és Einstein helytelenítésével nem törődve beleásta magát a Werner Heisenberg, Erwin Schrödinger és Paul Dirac nevével fémjelzett kvantummechanikába. 1929-re publikációival széles körben felhívta magára a fizikusvilág figyelmét. 1931-ben adta ki Csoportelmélet módszer a kvantummechanikában című művét, amely egy ma is használatos eszközt adott az elméleti fizikának. Az elmélet kidolgozásában Neumann János is segítette. 1930-ban az amerikai Princetoni Egyetem Neumann-nal együtt felvette tanárai közé. 1933-ban, Hitler hatalomra jutása után azonban még fél évet Európában töltöttek utazgatással, tanulással, tanítással. Wigner a kezdetektől fogva a nemzetiszocialista rendszer kritikusa volt. Később, amikor többen dicsérték az ítélőképességét, mindig tiltakozott, mondván, nem kellett különösebb érzékenység ahhoz, hogy felismerje Hitler gonoszságát és veszélyességét; ahhoz kellett inkább speciális érzékenység, hogy valaki ne lássa.

Princetonban bemutatta húgát, Margitot a fizikus Paul Diracnak. Margit és Dirac később összeházasodott, kettejük barátsága pedig elmélyült. Eltöltött valamennyi időt Einsteinnel is, aki szintén Princetonba ment, az Institute for Advanced Study-ra. A harmincas évek végén kiterjesztette kutatásait az atomma-gokra is. Kifejlesztett egy fontos általános elméletet az atommag-reakciókra. Ragyogó elméleti szakember (lásd például Wigner–Eckart-elmélet) és ragyogó kísérleti szakember is volt, ezenkívül alaposan értett a mérnöki tudományokhoz is. 1936-ban a Princeton nem alkalmazta tovább, emiatt a Wisconsini Egyetemre ment. Ott találkozott első feleségével, egy bájos fizikushallgatóval, Amelia Frankkel. De Frank 1937-ben meghalt, és Wigner bánatában el akarta hagyni Madisont. A Princeton szeretett volna egy kitűnő fiatal fizikust, és sokan őt ajánlották, ezért visszahívták, így 1938-ban ismét oda került. Bár meggyőződéses politikai amatőrnek tartotta magát, 1939-ben és 1940-ben nagy szerepe volt a Manhattan-terv melletti agitációban, ami az első atombomba megépítéséhez vezetett Hitler megfékezése érdekében. Azonban nagyon letörte, amikor látta, hogy Hirosimára és Nagaszakira ledobták a bombát. Ugyanakkor, mint választott hazájának hű polgára, védelmezője maradt az amerikai hadseregnek, és továbbra is úgy gondolta, hogy az atombombára szükség volt.

A negyvenes évek elején az atomenergia békés felhasználásának úttörője lett: 1941-ben ő tervezte meg az első kísérleti atomreaktort, és ő ajánlotta, hogy a neutronok lassítására vizet használjanak. 1946-ban elfogadta a tennessee-i Clinton Laboratory (ma Oak Ridge Nemzeti Laboratórium) kutatási és fejlesztési igazgatói állását. Mivel nem volt hivatalnok típus, egy év múlva visszatért tanítani és kutatni a Princetoni Egyetemre. Az 1950-es években elkeserítette Enrico Fermi, Einstein és Neumann halála, valamint a Manhattan-projekt vezetője, J. Robert Oppenheimer elleni politikai támadások. 1960-ban, amikor már a matematikai fizika nagy alakjai közé sorolták, megírta legismertebb, nem fizikai tárgyú tanulmányát, a mára klasszikussá vált
„The Un-reasonable Effectiveness of Mathe-matics in the Natural Sci-ences”-t (A matematika ésszerűtlen hatékonysága a természettudományokban). Ebben a tanulmányban amellett érvelt, hogy a fizikai fogalmak eredete a biológiában és az észlelésben gyökerezhet, és hogy az a szerencsés egybeesés, hogy a matematika és a fizika olyan jól kiegészítik egymást, mai tudásunk szerint ésszerűtlen és megmagyarázhatatlan. 1963-ban megkapta a fizikai Nobel-díjat. Elismerte, sohasem gondolta volna, hogy ez megtörténhet, majd ezt fűzte hozzá: „Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy közlik a nevemet az újságok, hogy nem tettem semmi komiszat”.

Fél évszázados távollét után négyszer látogatta meg szülőhazáját. Először 1976 augusztusában az Eötvös Loránd Fizikai Társulat meghívására. Következő látogatása alkalmával, 1977-ben a társulat tiszteletbeli tagjává választotta. 1983-ban, hazalátogatva felkereste a Paksi Atomerőművet is. 1987-ben megkapta az ELTE tiszteletbeli doktori címét, és a Parlamentben átvette a Magyar Köztársaság Zászlórendjét. (A fogadáson megkérte a cigánybandát, játsszák el a kedvenc nótáját: Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs; és csárdást is táncolt a zenére.) Negyedik budapesti látogatása után Wigner erőnléte megromlott, nem vállalkozhatott további tengerentúli utazásokra. Amikor 1988-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta, már nem tudta személyesen megtartani székfoglaló előadását.

1992-ben, kilencvenévesen közzétette emlékiratait The Recollections of Eugene P. Wigner címmel. 1995-ben halt meg Princetonban.

Forrás: Wikipédia, Internet