Részegh Botond Tündöklő magánya

A nemzetközileg is ismert csíkszeredai képzőművész újra Marosvásárhely vendége. A Maros Megyei Múzeum történelmi részlegének várbeli székhelyén május 9-én nyílt Splendid Solitude című kiállítás szeptember 21-ig tekinthető meg. Majdnem két hónap áll még a művészetkedvelők rendelkezésére, ne szalasszák el a tárlatlátogatás lehetőségét, a kortárs művészet igen aktív képviselőjének új sorozatát láthatják az emeleti termekben. A kurátor, Petrányi Zsolt, aki a megnyitón méltatta is a vendéget, az előzetes beharangozóban többek közt ezeket írta: „A Splendid Solitude vizuális meditáció a létezésről, művészi reflexió az egyén és a közösség, a mulandó és az örökkévaló közötti feszültségről. Részegh Botond minimalista, de érzelmileg feszültséggel teli grafikai nyelvezete egy esszenciális világot teremt, amelyben az emberi alak mozdulatokra, sziluettekre és belső rezgésekre redukálódik. (…)A művész alkotásait vízszintes és függőleges vonalak strukturálják, amelyek referenciateret alkotnak – az ember világhoz való egzisztenciális viszonyának metaforáját” – hangsúlyozta a budapesti művészettörténész egyetemi tanár.

Részegh Botond, akit a hálózatkutató Barabási Albert-László marosvásárhelyi kiállításának kurátoraként ismertek meg jobban a helybeliek, és sok hívet szerzett a Markó Bélával közösen létrehozott Passiójáték című kötet kapcsán is, mostani kiállításával is a tőle megszokott, vonalakra redukált alakokkal jelentkezett, aktuális sorozatai azonban új elemmel gazdagodtak, egy viszonyítási alapot jelentő horizontális vagy vertikális irányú vonallal – hívta fel figyelmünket a szakkritikus. Címe szerint a tárlat a tündöklés és a magány költői szembeállítása. A művész a magányt nem hiányként, hanem belső felfedezésként, szemlélődésből születő rendként értelmezi, és az emberi kapcsolatok bonyolultságát mutatja be – derült ki a múzeum előzetes sajtóközleményéből.

Interjúnkban magát a kiállítót szólaltatjuk meg. Az ilyen beszélgetés nyilván eltávolodik a szikár szakmai nyelvhasználat szigorától, viszont az élő szó közvetlenebb, emberibb jellegéből adódóan érzelmekkel, sajátos színekkel is telítődik. Ezt is érzékeltetheti a szerkesztett hangfelvétel. 

– Az eltelt években alkalmam volt több kiállításodat, új sorozataidat megismerni. Számomra ez újdonság.

– Ez itt mindenkinek újdonság, Van néhány olyan kép is, amelyen, mint mondani szokás, még meg sem száradt a festék. Ezt a sorozatot tavaly augusztustól errefelé csináltam. Vázlatszinten persze már fel volt építve, a színvilágát is elképzeltem, de a megvalósítása váratott magára. S hogy mi indította el? Azt hiszem, azért neveznek minket kortárs művészeknek, mert kortárs problémákkal foglalkozunk. Engem mindig ezek az aktuális, nagy emberi problémák foglalkoztattak, amilyen ma a szorongás, a barátság, nyilván a vidámság is, meg az ezekhez hasonlók. Ide kapcsolódva mondom el, hogy lassan már húsz éve egy nagyon jó barátom súlyosan megbetegedett, számos megpróbáltatást élt át, de aztán hosszú, viszontagságos út során meggyógyult. Vele nagyon sokat beszélgettünk azelőtt és azután is arról, amik engem izgatnak. Szereti, amit csinálok, de egyszer rám kérdezett, nem kéne-e a képeimmel az élet örömeire is reagálnom. Mert én mindig a nagyon megrázó dolgokat, a végletekig kifeszített szorongást próbáltam, próbálom megfogni. Az életörömöt is szeretném felmutatni, mondtam neki, de valahogy nem áll össze. Ez egy húsz éves folyamat nálam, mindig a fejemben volt, hogy az élet szép, és a klasszikus filozófusoktól is a tündöklő rendről, a splendid orderről olvastunk. Mondanom se kell, mennyire szeretem a régi görögöket, ez itt is látszik. A görög vázarajz alapján például, vagy amit Picasso csinált. Ez nálam mindig alapmotívum volt. A görögök is szép tárgyakról beszéltek, szépségre törekedtek. De én kissé el voltam tévedve. 19-20 évesen valósággal sokkolt, amikor valaki felhívta a figyelmemet, hogy a görög munkák színesek voltak. 

– Te a fekete-fehér felől közelítetted meg a művészetet.

– Én a fehér felől közelítettem meg a fekete-fehéret is! Addig, amíg ezt nem tudatosítottam magamban, azt mondtam, könnyű volt nekik szép tárgyat, például egy szobrot hófehéren megjeleníteniük. Aztán amikor kiderült, hogy le voltak festve, csak idővel megkoptak, változott a hozzáállásom. Idő kell mindenhez. És most jött el, vagyis beért a kellő pillanat, hogy elindítsam ezt a sorozatot, a Tündöklő magányt (Splendid Solitude). Kezdetben fehér-fekete volt, krémszínű papírra szénnel rajzoltam, és ahogy teltek a hetek, a rajzok elkezdtek színesedni. Fehér alapon zöld, rózsaszín munkák, aztán kezdtem behozni ezt az új motívumot, amelyen a horizontot kettévágom, behúzok egy harmadik vonalat is a képbe, a két horizontot összekötöm egy áttetsző vonallal vagy folttal. Általánosabban fogalmazva, az alapmotívum egy kettévágott vertikális felület, amit egy átlóval próbálok jobbra-balra korrigálni. Egy képzeletbeli tájkép előtt játszódik minden. Ez annyiban új a művészetemben, hogy én sosem helyeztem térbe a figuráimat. Nálam mindig valahogy térben lebegtek a figurák. Nem érdekelt, hogy ez most egy képzeletbeli táj előtt játszódik vagy sem, de valahogy teret kapott.

– A kiállításon mindenik álló kép, de vízszintesen is építkezel.

– Igen, de ez az újdonsága, a nagyon erős átló, jószerével mindenik képen.

– Színes képekről beszélünk, de van köztük több monokróm is.

– Az első teremben a pirosak olyanok.

– Hibázunk, ha erre, amit látunk, azt mondjuk, hogy grafika?

– Nem. Amikor azt mondják róluk, hogy festmények, jelezni szoktam, hogy inkább nevezzük színes rajzoknak. Én nem tartom magam festőnek. A festő nem így dolgozik. A festő színekkel dolgozik. Ha átváltunk a szavak fogalomkörére, nekem úgymond nem szókincsem van, hanem szókészletem. Nekem nincs egy olyan nagy színvilágom, mint amilyent egyes igazi festő barátaimnál látok. Ők már-már bravúrosan bánnak a színekkel, rendkívül leleményesen társítják egymáshoz azokat. Én ezt nem tudom csinálni.

– A rajzban, a grafikádban sem elsősorban a mívesség hat, ellenben olyan erő, olyan kifejezőképesség van a vonalakban, ami felér bármilyen leleménnyel.

– Azért mívességről is beszélhetünk. Egyébként pont ma reggel kérdeztek meg, és mondtam a rádióban, hogy kemény huszonöt év felkészülés kellett ahhoz, hogy ezt a vonalat én így meg tudjam húzni. Tíz éve biztos, hogy ezt nem így húzom meg. És tíz éve biztos ezt sem mertem volna így hagyni, ekkora fehér felületekkel. Az is elképzelhetetlen lett volna, hogy az alak ennyire „üres” legyen!

– Az űr is beszédes lehet.

– Hát hogyne! Erről is egy óriási beszélgetést lehetne folytatni. A japánoktól tanultam és a kínai tusrajztól. A japánoknak erre szavuk is van, úgy írják, hogy MA. Ez a tárgyak közti üresség. Mi azzal nem foglalkozunk soha. De ők azt próbálják megragadni. (szerk. megj. az MI magyarázatával: „a MA egy japán fogalom, amely az üres tér, köz, szünet vagy idő/térbeli rés jelentését hordozza. Nem pusztán hiányt jelent, hanem egyfajta tudatosan megtervezett ürességet, amely hangsúlyt, ritmust, jelentést ad az azt körülvevő dolgoknak.”) Amikor ezt megértettem a kétezres évek kezdetén, egészen úgy 2010-ig, akkor az nekem hatalmas, revelatív élmény volt. Az első nagy sorozatom, amit tényleg a mai napig úgy tartok, hogy kiváló sorozat, 2007-2009 között készült. Én mindig úgy számolom a dolgaimat, hogy az egyetemi éveimet nem számolom közéjük. Az egyetem idején sosem állítottam ki. Ott az történik, hogy jön a mester, beleszól, kijavít. Most akkor kinek a kiállítása lesz belőle? Az övé vagy az enyém? Vagy közös? Ezért az alkotói éveimet az egyetem utántól számítom. Ezért volt számomra nagy reveláció, amikor megértettem és megéltem a pillanatot, hogy az üresség, a semmi a tárgyak között mennyire fontos.

– Mi határozza meg, hogy mekkora a méret? Itt vannak egészen nagyméretű munkák és jóval kisebbek is.

– A XII. osztályban kezdtem el igazán nagyméretű munkákkal foglalkozni. Mivel grafikus voltam, nem dolgoztam vászonra, csak papírra, nem is volt műtermem, viszont Barabási Laci barátom erőltette, hogy kell neki tőlem az új lakásába két nagy vászonkép. Mondtam, hogy inkább négy kisebb grafika. Nem engedett a kérésből, vászonképeket akart. Legalább két méteres legyen az egyik oldala! Kénytelen voltam elkészíteni. Azóta is mondja, hogy ő vett rá erre. De tény, hogy eljön az a pillanat, amikor az ember megérik valamire, megerősödik. Sokszor persze egyik gesztust nehezebb megcsinálni, mint a másikat. Van olyan kép, amihez egy gesztus elég, és van, amelynél kettőre van szükség.

– Neked a nagyot könnyebb megcsinálni, mint a kicsit?

– Igen, mert a gesztus már bennem van. Egyből át tudom fogni az egész ívet. De a 2 méter 35 centis méretűhöz már két mozdulat kell, a 2,5 métereshez három. Ahhoz már egy kis sámli is kell, arra kell fellépnem, hogy be tudjam fogni az egészet. A kicsinél viszont annyira vissza kell fognom a lendületet, hogy minden lelassul, kevesebb munka születik. És az első tíz munka talán nem is lesz jó. Könnyebb a kicsiről átállni a nagyra. Ez a tapasztalatom. Az első tíz évem alatt nem egyszer voltam napi 16-17 órát a műteremben, amíg mindent megtapasztaltam. 

– Időben úgy másfél év termését láthatjuk itt?

– Nagyjából. 2023 novemberében kezdtem. Jó pár kép ezek közül már volt kiállítva Szegeden a REÖK Palotában, tavaly októbertől november végéig. De egyet sem hoztam onnan ide.

– Nem látok címeket.

– Nem tettünk címeket, ez közös döntés volt Petrányi Zsolttal, a kiállítás kurátorával. Elég az a cím, amit a kiállításnak adtunk. Van viszont tizenöt kisebb szöveg ide-oda illesztve a termekben, amelyeket ő írt rólam. „Nem hagyhatjuk sötétben a nézőt kapaszkodó nélkül” – mondta.

– A cím egyik kulcsszava a magány. Itt megkettőzött, sőt hármas alakokat is elénk varázsolsz. Milyen magány ez?

– Ez úgy magány, hogy a covid idején karanténba zártak minket. Ez egy olyan új dolgot kényszerített be az életembe, amiről nem hittem, hogy kibírom. Én úgy vagyok berendezkedve, hogy ha felébredek hatkor, és nyolckor a gyerekemmel nem megyek ki, akkor elkezdek zizegni. Kibírhatatlan leszek, valósággal megbolondulok. Mindenképp ki kell mennem a műterembe, éreznem kell az ottani szagot. Már a kisfiam is tudja, hogy ezt még vasárnap is meg kell tennünk, és nyugtatgatja az anyját, hagyd, csak benézünk, hogy apa beszippantson az ottani levegőbe, és megyünk is tovább. 2020-ban az volt a nagy terv, hogy április elején elmegyünk Amerikába. Ennek kampec lett. De akkor mi lesz velünk? A párom fodrász, neki egyáltalán nem lehetett dolgozni, a gyereknek nem volt iskola, és akkor? A műterembe elmehettünk. És elkezdtem ötletelni. Van egy kényszerlehetőség, próbáljuk ki. Az első hét őrületnek tűnt, de kitaláltunk mindenféle játékokat aszerint, hogy hova sütött be a nap, milyen árnyékok jelentek meg, és így tovább. Mintha a tengerparton lettünk volna. Én minden délután jegyzetelni kezdtem, vázlatoztam. És az első húsz nap után elindult egy sorozat, a Becsomagolt hétköznapok. Megszületett az a vonalas rajz, amire azt mondtam, hogy én pont ide akartam eljutni. Az előző évek egyébként mind ebbe az irányba mutattak. Az addigi életformánkon is el kezdtünk gondolkodni, fogadkozni, hogy változtatunk rajta, és átgondoltabban, visszafogottabban fogunk élni. Aztán három és fél év teltével változott újra a világ, amikor vissza lehetett térni a nyitottabb dolgokhoz. És kikerekedett az új sorozat, a Tündöklő magány, ami társas magánynak is nevezhető. Magány, de családdal, barátokkal. Ez egy különleges belső utazás is.

– A kényszerű zártságnak lehet utóbb jótékony hatása is?

– Így van. Nálam pontosan ez történt. Ha a világjárvány előtt valaki azt mondja nekem, hogy a munkáimon téglatestek, kockák fognak megjelenni, szó szerint kidobtam volna a műteremből. És ahogy aztán összenőttünk a lakásunkkal, a családdal, a leszűkített életterünkkel, ezt az állapotot ki kellett fejezni. Így jöttek létre ebben a sorozatban ezt a rácsavarodást érzékeltető munkák, a folyamat utórezgései, amelyekből itt is van néhány. Nekem még volt egy ilyen munkám, amit a Bukaresti Nemzeti Múzeumban állítottunk ki, ahol Ana Negoiță volt a kurátor. A plakáton kék alapon egy narancssárga valamin észlelhető a rácsavarodás. Úgyhogy ez a motívum nem teljesen új. Hasonló az ittenihez.

– Ez a sorozat még folytatható?

– Igen, egy keveset még foglalkozom vele. Amikor érzem, hogy fogyna el a szufla, akkor leállok. Nem szeretném, hogy gyengébb kvalitású munkák szülessenek.

– Marad a szín is?

– Úgy gondolom, hogy nem. Most egy darabig elég volt a színből.

– És könyv kapcsolódik hozzá? Persze nehéz olyat létrehozni, mint a Tíz év. 2010–2020. volt.

– Igen, könyv is lesz erről a kiállításról. Ötvös Koppány igazgató úr nagyon pozitívan állt hozzá. Köszönöm neki és az egész csapatnak a kiállításhoz tanúsított professzionális hozzáállást és lelkesedést. Az itteni kiállítótér nem kimondottan kedvező az ilyen munkák bemutatására, az egyik teremben például van egy fantasztikus kandeláber, amelynek semmi köze nincs a kortárs művészethez, mégis hoz valami pluszt, mert olyan kontextusba helyezi a munkákat, amire az ember nem számít. Ezek a hátrányos kiállítótermi adottságok a kiadványban sajátos enteriőrökkel, ötletes beállításokkal ellensúlyozhatók. Remélhetőleg szeptemberre elkészül a kötet. 

Részegh Botond 1977-ben született Csíkszeredában, jelenleg Csíkszereda és Budapest között él és alkot. 2011. óta az Új Kriterion Galéria művészeti vezetője. 2018–2024. között a New York-i Yi Gallery képviselte. Egyéni kiállításai között szerepelnek a Román Nemzeti Művészeti Múzeumban, a Yi Gallery New York-ban, a Mogoșoaia Palotában, a REÖK Szegedben és a Kolozsvári Művészeti Múzeumban bemutatott tárlatai is.

Művei olyan rangos gyűjteményekben találhatók meg, mint Ferenc pápa, II. Albert monacói herceg vagy a Northeastern University (Boston) gyűjteménye.