A kedves olvasó bizonyára hamar eltalálja, miért is ez a címe jelen írásomnak. Hiszen közeleg az 1989-es események negyedszázados évfordulója. Alig több, mint fél év múlva.
A kedves olvasó bizonyára hamar eltalálja, miért is ez a címe jelen írásomnak. Hiszen közeleg az 1989-es események negyedszázados évfordulója. Alig több, mint fél év múlva. Hozzá kell tennem, hogy csak részben gondoltam erre akkor, amikor – hosszú idő után – ismét írásra adtam a fejem. Nekem elsősorban az jutott eszembe, hogy az egykori diktátor is szinte 25 évig volt a legfontosabb vezetője Romániának és íme, a hasonló hosszúságú időszak sem volt elegendő arra, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük: 1989-ben fordulat történt. Mondom ezt annak ellenére, hogy magam is gyakran éltem ezzel a „minősítéssel” anélkül, hogy meg tudtam volna fogalmazni, vajon valóban mélyen szántó társadalmi fordulat következett be, avagy csak egyik fajta „hatalom” vette át a helyét egy másik „hatalomnak”?
Felidézném itt azt, amit valamikor a múlt század kilencvenes évei végén jelentett ki Mircea Dinescu: azt állapíthattam meg, rövid körültekintés után, hogy a volt főnökeim gyerekei az én gyerekeim főnökei lettek! Idézetem nem szó szerint pontos, de szerintem a lényeget ragadták meg: az első évtizedben (1990–2000) kialakult az a hatalmi szerkezet, amelyben a fent említett valóság mellbevágóan tapintható volt: miközben a mindenkori vezetőknek egyre jobban ment (és megy…), a mindenkori „népség-katonaság” egyre nehezebben tudta kigazdálkodni a mindennapi betevőt. Közben pedig épületes gondolatokat kellett hallgatni arról, mennyire áldozatos munkával dolgoznak vezetőink a köz javára. Érdekes, az „átkosból” ismert vicc szerint Románia (de Magyarország is!) újból a legfejlettebb országgá vált energetikai szempontból, vagyis itt (ott) a legnagyobb a feszültség, itt (és ott) a vezetőkhöz nyúlni életveszélyes, valamint mindkét országban még az életszínvonalat is „volt”-ban mérik. Nagy siker, mondhatom!
Súlyosan erkölcstelen volna elhallgatnom, hogy abban az évtizedben (sőt utána még négy éven át, 2004-ig) magam is a közélet vezetői között ügyködtem. Bizonyára számtalan rossz döntésnek részese, támogatója is voltam. Egyetlen „mentségem”, hogy jóhiszeműen és következetesen cselekedtem és nem saját és rokonságom-baráti köröm anyagi gyarapodását részesítettem előnyben. Hozzám hasonlóan voltak még tisztességgel tevékenykedők, maradtak is néhányan. Igaz, az ilyen gondolkodást többnyire sokkal sarkosabban „bírálta el” a többség: balfácánoknak címkézték legtöbbünket, persze főleg hát mögött, legalábbis addig, amíg vezető állásban voltunk. Sietek kijelenteni: nem tartom dicséretre, még csak elismerésre méltónak sem ezt a fajta mentalitást, hiszen természetesnek kellene lennie annak, hogy aki közszereplő, az a legnagyobb szolga kell(ne) legyen. Olyan, akinek nincs kötött munkaideje, olyan, akinek nem szabad magánélete legyen, olyan, akibe bárki szinte bármikor beleköthet, bírálhat, akihez kérdéseket intézhet, számon kérhet stb. Egyszerűen azért, mert a mindenkori állampolgár megbízottja, szolgája a közéleti szereplő! És nem fordítva!
Tessék összevetni ezeket az alapvetéseket azzal, amit a kedves olvasó naponta láthat-hallhat-tapasztalhat és őszintén ítélje meg: hol vagyunk mi ettől? Romániában vagy Magyarországon egyaránt?
Miután pedig Magyarországon egy hét múlva ismét urnák elé járulnak (vagy levélben szavaznak) az arra jogosultak, komoly fejtörést okoz minden polgárnak, hogy mit is válasszon ezek után? Hiszen mindkét ország kipróbálta a jelenlegi még létező, de néhány, időközben eltűnt (Romániában történetesen a PUNR vagy a PNŢ-CD, Magyarországon a Kisgazdapárt, MDF, SZDSZ) politikai alakulat vezetését az ország dolgainak intézésében, és egyiktől sincs elragadtatva! Azzal a pontosítással, hogy természetesen elfogadom: vannak sokan (de vajon elegen-e?), akik rajongásig idealizálnak személyeket (!), pártokat (!), holott legalább Romániában bőven volt időnk, alkalmunk meggyőződni arról, mit jelent, ha valakinek a nevét köztereken hozsannázzák. Pedig ha a közéleti vezető jól végzi a dolgát, akkor csak a kötelességét teszi, amiért külön dicséret nem jár(na), hiszen más „mesterség” akár művészi szinten dolgozó képviselőit sem szokták az utcákon éljenezni. Csak azt nem értem, hogy olyan kevesen maradtunk azok közül, akik ezt közel 25 évig átéltük? És olyan kevéssé hatékonyan tudtuk ezt a keserves tapasztalatot továbbadni fiataljainknak? Igen, minden bizonnyal a mi generációnk hibája ez!
Mindezek után a kedves olvasó talán elvárná tőlem, hogy mutassak rá: kire is fogok szavazni április hatodikán? Fel sem merül bennem, hogy bárkinek a javára vagy kárára szólnék a jelöltek vagy pártok közül, a fenti eszmefuttatást is azért időzítettem erre a viszonylag késői időpontra, mert az erdélyi és más, magyar határon túli, új szavazók minden valószínűség szerint legtöbben már elpostázták szavazatukat, tehát keveseket befolyásolnék választásukban. Magam pedig, mint hét éve kettős állampolgár és három éve Budapesten élő szavazó, a fülke magányában fogom kifejezni opciómat. Csendben, titkosan, ahogy ezt illik, de azzal a meggyőződéssel, hogy nem az alkalmi vezetőkre, fiatalabb vagy százados múltra visszatekintő politikai alakulatokra leadott szavazat minősít egyetlen személyt sem, hanem csupán az: mit tett, mit tesz EMBERKÉNT, mert akkor MAGYARKÉNT is becsülendő. Nem időlegesen, véletlenszerűen elfoglalt tisztsége miatt.
Logikus befejezés lenne, ha arról írhatnék: megérett az idő a változásra, hiszen rövidesen „lejár” az ominózus 25 év. Sajnos, csak a kérdőjelek sokasodnak bennem: milyen változás töltene el boldogsággal? Az eddigi tapasztalatok szerint lényeges, alapos változásra legalább egy emberöltőnyi idő szükséges, hiszen a bibliai példa is azt igazolja: akik rabságban élték életük javát, szabad országban nem lehet helyük!
Marad a kérdés: szabad-e az ország?
