Megkövetem
„Hány óra? – kérdezi Puck.
Ülök egy torpedón.
Nem kényelmes, ezt Puck is tudja.
Még kérdezne valamit, de
nagy a hangzavar.
Vadul varázsfuvolázik a feltámadt szél.”
Albert-Lőrincz Márton: (Hány óra?)
Felkel a nap, ha ragyog, föllelkesít, tettre késztet, de ha felhő borítja vagy köd nyeli el, vidám napomnak annyi. Közben dübörög az agresszió, Petőfi álma, a világszabadság már nem álmodható. Pedig az idei Petőfi-emlékév lenne. De akkor miért élt és miért halt meg ő, aki 200 éve a nemzetnek született? Most is miért halnak meg ember keze által emberek? A kérdés költői, a válasz mindazonáltal prózai.
Néhány éve még merészen kimondtam, nem lesz itt háború. Pedig voltak jelek. Ki mertem jelenteni, hogy senkinek nem lehet érdeke a háború, pedig már a krími események után voltunk, hiszen az érdekek igencsak összefonódtak, s egymásra támaszkodnak a nemzetgazdaságok. Kijelentésemet a Római Klub Célok az emberiség számára (Goals for Mankind) című 1977. évi jelentésére alapoztam, mely szerint a nemzetközi közösségek hosszú távú céljai és törekvései nagyjából hasonlóak, és ez a nemzetek prosperitása lenne, amelyet csak békében lehet megvalósítani. Tehát a felmerülő problémákat globális megoldásokkal kell kezelni, okos és elhivatott politikusokkal. Fel sem merült bennem, hogy a politikát átszőheti a mély korrupció, a mély, nem a kispályás, amely – mondjuk – elitbetegség. De rendelkezünk-e ilyen grémiummal? A történelem nem befejezett valóság, folyamatosan alakul, mozog, mint a föld a mélyben, következésképpen időről időre megváltoznak a szükségletek, mi több, a víziók, a célok. Ilyen esetben újrafogalmazódnak a korábbi célkitűzések, és valamennyi érintett társadalomnak meg kell változtatnia céljait, és ezek érdekében kell megszerveznie cselekvéseit, amely szükségszerűen új célkitűzésekre kényszeríti a többieket is. Valójában itt tartunk most.
A hosszú távú célokra érdemes figyelni – figyelmeztetnek –, mert azokból rajzolható ki a biztonságos jövőkép. A világ a haladás és a jólét mellett szavazott a II. nagy világégés után, nem a pusztítás mellett, és valóban ez látszott kibontakozni az elmúlt két emberöltőnyi idő alatt. Európa a békére készült, s ennek volt zászlóvivője a Montánunió (Szén- és Acélközösség – 1951) a korszak nagy politikusaival, Konrad Adenauerrel, Robert Schumannal, Jean Monnet-val, Carlo Sforzával és még néhány váteszi elmével.
Aztán jóval később megtörtént az is, amit korábban el sem tudtunk volna képzelni: a reguláris hadseregek felszámolása jó pár európai országban. Ez a „gesztus” már a hidegháborús retorika megdöntésének a következménye, és ez adott újabb hitelt a lefegyverkezésre, a bizakodásra. A biztonság ügyét a hivatásos katonákra testálták át. Első lépésként, a belső politikai folyamatok hatására, a nyugati demokráciák jelentős lépé-
seket tettek a haderő demokratikus kontrollja irányába, amely azt szolgálta, hogy a politikai vezetők ne tehessék a hadsereget – ahogy Huntington fogalmaz – „politikai hátországuk” részévé. Ezt követte a 2000-es évektől a reguláris hadsereg fokozatos felfüggesztése, illetve felszámolása, mivelhogy megszűnni látszott a „hadseregtől való védelem a hadsereg által” (Feaver). A globális kölcsönös függőség, ami az államok között kialakult, előrevetítette a „szolidaritás globális forradalmát” (uő).
Most, íme megkövetem a doktornőt, aki akkoriban épp eltávolított a vállam tájékáról egy kényelmetlen pörsöt. Félrevezettem, azt mondtam neki, hogy mostanában nem lesz itt háború, mert hittem mindabban, amit a poltikai filozófia tanított, s én épp akkoriban írtam egy tankönyvet ebben a témában. Mára már tudom, hogy a belátás nem elég, a bölcsek hiába trenírozták az emberiséget az egyre nagyobb szabadság eszméjével, elfogadva a kisebb-nagyobb megtorpanásokat, kitérőket, az ember embernek farkasa maradt (Hobbes). Látjuk, halljuk, bőrünkön érezzük a megtorpanást, a jó útjáról való letérést, az útkeresést. Provokatív léthelyzet. Fölül a gálya, ma az mozgatja a víznek árját (bocsánat, Petőfi). A politika. Együttműködő társulások, ún. közös érdek alapú problémakezelés, ahogy J. Dawey elképzelte a társadalom és állam viszonyát, amely – gondolom – horizontálisan nyilvánvalóan szélesíthető és bővíthető a társadalmak és államok dimenziójában, utópisztikus elképzelésnek tűnik. Azaz érvényes, ha van interakció a közemberek között, illetve a társadalom és az állam (leszűkítve politika) között, amely elvezethet a közmegegyezéshez. De van-e konszenzus? A háborúellenes tömeghang egyre erősebben hallatszik, miközben a háború eszkalációjának réme egyre ijesztőbb, és a politikum mintha mindezt nem venné komolyan. A közmegegyezés és a szolidaritás (ezt már Rorty fűzi hozzá) teszi szabaddá az embert, nem a politikai és gazdasági jogegyenlőség vagy a politikai pluralizmus (Dawey). A szabadság és a jólét minden egyén és minden közösség elsődleges célja. De van-e ma szabadság? Félelem, az van. Amit ma megtapasztalunk, az a tömbösödés, az elszigetelés, a nyomásgyakorlás, a fősodor agressziója a másként gondolkodók felé, az államnak a társadalom fölé helyeződése. És az érdekek, célok ütközése. A köznép hangja néma, a fősodorral szembenézőket meggyőzik a háború szükséges voltáról, lejáratják vagy elhallgattatják. Ez a folyamat félelmet generál, akárhonnan is nézzük. Hiába kiált a józan ész, a common sense, az érzékelő radarokat más irányokba állították.
A józan ész nevében mindenkit megkövetek, aki elhitte nekem, hogy békében élhetünk. Én is hittem, hiszen a bölcsek a társadalom fejlődését az egyre nagyobb szabadság történeteként írják le, és én hiszek nekik. De mi látszódik ma a gyakorlatban? Hozzád hasonló emberek ölnek, aláznak meg, tesznek földönfutóvá hozzád hasonló embereket. Volt idő, amikor hittem, hogy a könyv által jobbá válik a világ, a kultúra képes belátásra bírni az embert, hogy teremteni jobb, mint rombolni, a művészet, a költészet megnemesíti a lelket, és a magamfajta kisemberek többször örülhetnek a nap ragyogásának, mint a felhőknek, a ködnek. De ez már a remény filozófiája (Rorty). Igen, a remény is filozófiai kategóriává tud bokrosodni. A remény abban, hogy egyszer mégis szolidárisabbá válik a világ, abban, hogy a kultúrákat tisztelni kötelesség, abban, hogy a művészetek hangját és üzenetét meghallják, megértik és értelmezni tudják, abban, hogy az írástudók felelőssége kiterjed a politikacsinálók felelősségére… ha majdan egykor az egyének tökéletesedési folyamata valamiképpen végbemegy, és hosszabb ideig elél, mint a megveszekedett elmúlt hét évtized. Attól tartok, hogy lekések erről, ami szorongással tölt el.
