Megszelídítettek
2013-06-18 13:43:32
- Nagy Székely Ildikó
Szászrégentől pár kilométerre, egy faházikókkal benépesített telken négy lábon jár a boldogság. Szépkorú juhászkutyák, karcsú vadászebek, öklömnyi kölykök fürdőznek itt nap mint nap a 75 éves Lidia Maier szeretetében, aki tizenhárom évvel ezelőtt alapítványt hozott létre, majd menhelyet létesített a senkinek sem kellő életek védelmére.
Szászrégentől pár kilométerre, egy faházikókkal benépesített telken négy lábon jár a boldogság. Szépkorú juhászkutyák, karcsú vadászebek, öklömnyi kölykök fürdőznek itt nap mint nap a 75 éves Lidia Maier szeretetében, aki tizenhárom évvel ezelőtt alapítványt hozott létre, majd menhelyet létesített a senkinek sem kellő életek védelmére.
Legalább tíz kutyus szalad elő, amikor Lidia néni nyári kalapja feltűnik a kapu előtt.
– Szervusztok, drágáim – simogatja sorra pártfogoltjait az ősz hajú hölgy, aztán botjára támaszkodva vezet végig az udvaron, ahol nem korlátozza lánc a kutyanép szabadságát. Egy asztalon megtermett eb alszik, fehér köpenyes férfi szorgoskodik mellette.
– Szegény Muki le lesz vetkőztetve. Nagyon meleg volt már neki az a bunda, muszáj megszabadulni tőle – magyarázza a házigazda, miután bemutat az állatorvosnak. Néhány szempár ketrec mögül figyel. Egy fekete-fehér kutyaanya hihetetlen türelemmel veszi sokadszorra szájába, és teszi vissza helyére pár hetes, új utak után szimatoló kölykét. Hasa alatt még nyolc apróság szuszog. Hatot közülük Backamadaras mellett, az út szélén egy dobozban talált hétvégi biciklitúráján egy állatbarát fiatalember. Hazavitte a sorsukra hagyott kutyagyerekeket, és megpróbált megfelelő otthont találni számukra. Lidia néni volt az egyetlen, aki gondolkozás nélkül befogadta a tarka gomolyagokat.
– Hogy született meg ez a hely? – kérdezem az idős hölgyet, mikor a falépcsőket megmászva letelepedünk a teraszon.
– Mindig is szerettem, és védelmeztem az állatokat. Kilométereket jártam be azért, hogy etethessem a gazdátlan kutyusokat, lakhelyet kerestem nekik, de mindig elutasításba ütköztem. Ezért, miután nyugdíjba mentem, elhatároztam, hogy létrehozok egy alapítványt, és annak keretén belül gondoskodom a kutyákról. Semmilyen anyagi hátterem nem volt, egyedül a Jóistenre hagyatkoztam, benne bíztam. Ezért is lett az alapítvány neve Fiducia, azaz Bizalom. A Jóisten végig mellettem volt, utat mutatott. Olyan földtulajdonosokat kerestem, akik visszakapták a telküket, és szerették volna eladni. Fontos volt, hogy ne termőföldjük legyen, az ugyanis sokkal többe kerül. Közben régeni gyáraknál kopogtattam deszkáért, építőanyagért. Amit kaptam, azt több helyen tároltam, míg végül megtaláltam, és megvásároltam ezt a területet. Egy helyi vállalattól egy vaskonténert is kaptam, az ott van az udvar végében. Amint létrejött a menhely, egymás után érkeztek a kutyák, mintha megsejtették volna, hogy itt jó helyen lesznek. Most is magam előtt látom, amint egyikük jött felém az úton a fehér zoknijában. Egyenesen ide jött. Hamar elterjedt a híre ennek a létesítménynek, sokan hoztak ide nemkívánt kutyákat, sokszor csak úgy letették a zsákot a kapu előtt. Mindenkit befogadtunk, most több mint 300-an vannak. Ő Piranha, onnan kapta a nevét, hogy kezdetben valósággal meg akart enni – mutat egy fürge kutyusra vendéglátóm. – A Jóisten meg akart győződni arról, hogy igazán akarom-e ezt az egészet. Kezdetben sokszor megharaptak a kutyák, bérletem volt a sebészetre. Egyszer úgy fityegett a bőr a kezemen, az orvosok felvarrták, aztán várták, hogy megmarad-e. De akkor is én voltam a hibás. Mindig az ember tehet mindenről, nem az állat.
– Örökbefogadók is szoktak jönni?
– Ritkábban. Ha valaki elvisz egy kutyust, kerül helyette három. De nem is adom oda őket szívesen. Mindig megkérdezem, hogy mi lesz a sorsuk, volt-e még kutyája az új gazdának, és ha volt, mi történt vele. Ha azt hallom, hogy meg lesznek kötve, majd idővel úgyis megszokják az új körülményeket, nem engedem, hogy elvigyék őket.
Lidia néninek segítői is vannak, az állatorvoson kívül még három férfi rendezi a menhelyet. Az alapítvány évekkel ezelőtt együttműködési szerződést írt alá a Szászrégeni Polgármesteri Hivatallal, így az önkormányzattól is számíthatnak némi segítségre. Ugyanakkor egy ausztriai hölgy is megkereste Lidia Maiert, ő rendszeresen támogatja a menhelyet, július elejére várják újra. Több állatnak németországi családoknál talált otthont, most éppen egy juhászkutyus készül a nagy útra. Az évek során arra is volt példa, hogy az örökbefogadók meggondolták magukat, és visszaküldték az új családtagot, így került haza Lidia néni örömére az egyik gyönyörű vadászeb is.
– A külföldiek sokkal lelkesebbek az állatvédelem terén. Genfi vendégeim is voltak már, ők is el voltak ragadtatva a menhelytől. Azok az emberek tudják, hogy nem az a lényeg, hogy mennyire szép és modern az állatvédő létesítmény, a legfontosabb az, hogy boldogok-e a lakói. Talán ez az egyedüli menhely az országban, ahol nem cementen járkálnak a kutyák, és legtöbbjük nincs megkötve – mondja beszélgetőtársam, majd csalódásait is megosztja velem.
– Az itteni társadalom nemigen viseli szívén a gazdátlan állatok sorsát. Sokan csak a hulladékot adják nekünk, ha segítséget kérünk, mert azt hiszik, a kutyáknak az is jó. Egyszer egy kórháztól kaptunk rossz matracokat, miegymást. Három napig égettük az „adományt”, amíg megszabadultunk tőle – mondja Lidia néni. Halvány felhők vonulnak át az arcán, miközben szorongásairól beszél.
– Mi lesz ezekkel az állatokkal, ha én nem leszek? Szükségem lenne valakire, akit itt mindenre megtaníthatok, hogy majd átvegye tőlem ezt a munkát, önzetlenül, szeretetből. Nem vagyok meggyőződve, hogy létezik ilyen ember.
Nedves orrok dörgölőznek hozzánk, izgatott tekintetek kísérnek lefelé a lépcsőn. Nincs mitől félni, egyik sem kap a lábunkhoz, engem sem próbálnak megharapni, pedig idegen vagyok. Nem bántanak, mert őket sem bántják. Megszelídítette őket a szeretet.
