Ő nem egy fő volt, hanem szerepek sokasága révén különböző emberek megjelenítője, színész, aki nem egy fő, hanem sok tucat, sok száz – ahány alakot magára ölthet abban a rövid vagy hosszú földi létben, amit a sors neki kiszabott. Laci – nevezzük így, mert másra nehezen vetemedik az őt ismerő pályatárs, az, aki őt ismerte, szerette, veszekedett vele és izzadt, harcolt és örvendett vele abban a negyedszázadban, ami neki jutott.
Farkas Ibolyával a Kaviár és lencse című vígjátékban
Ha ma névsorolvasást tartanánk a 35 évvel ezelőtt végzett évfolyam képzeletbeli osztálytalálkozóján, az első hiányzó neve a Hunyadi Lászlóé lenne. Egy fővel kevesebb a fiúk létszáma, azzal az emberrel, aki 35 évvel ezelőtt szuggesztív vaslogikát és gyilkos iróniát egybefűszerezve vágta a nézők arcába Brecht szavait: „Egy fő az egy fő... egy ember nem ember...” Az ő esetében ez tévedés. Ő nem egy fő volt, hanem szerepek sokasága révén különböző emberek megjelenítője, színész, aki nem egy fő, hanem sok tucat, sok száz – ahány alakot magára ölthet abban a rövid vagy hosszú földi létben, amit a sors neki kiszabott. Laci – nevezzük így, mert másra nehezen vetemedik az őt ismerő pályatárs, az, aki őt ismerte, szerette, veszekedett vele és izzadt, harcolt és örvendett vele abban a negyedszázadban, ami neki jutott.
Gyerekkora óta ismertem. Fenegyerek volt, öntörvényű, nehezen fegyelmezhető, de éles eszű és érzékeny, igazságérzettel áldott (és/vagy vert) ember. Az a rabló, akiből kitűnő pandúr lesz. Mikor rátalált az útra – a színészetre –, a legelszántabb és legkövetkezetesebb, mélyen etikus tartással űzte a feledés homályába a rakoncátlan nebuló emlékét. Megadatott nekem, hogy az első évfolyamnak, melynek irányításában jelentős részem volt (Lohinszky Loránd oldalán), ő volt a vezéregyénisége. Szerencsém volt számomra igen kedves és nagy sikerű előadásokban dolgozni vele (rossz szó: együtt álmodozni és játszani inkább), akár Jászón, akár Martinovics Ignác, Kakuk Marci vagy Ali baba volt a tétel, a megoldás mindig emlékezetes maradt. Színészként olyan szerepekben is remekelt, melyeket talán egy konvencionálisabb ízlésű szereposztó nem adott volna neki: pl. Don Carlos, Harpagon, Szatyin… A zömök, komikus vénájú színész ezekben a szerepekben pontosan a váratlanság varázsával tudott maradandót alkotni.
Egy másik terület, ahonnét máig hiányzik: a színészoktatás. Úgy adódott, hogy erre a területre jórészt az én befolyásomra és az én irányításommal köszönt be, s tanárságának rövid ideje alatt azt a pedagógiát képviselte-művelte, mely a mindenkori diák képességeinek felcsillantására törekedett, és nem a tanárság gyakran önmagát előtérbe helyező, sokfelé ismerős gyakorlatát követte. Közös felfedezéseink (Németh Ákos Anita és Molnár Ferenc A cukrászné című darabjai) új, addig ismeretlen színfoltot, s megannyi új kihívást jelentettek a hallgatók számára – nem mindig csillogó tálalásban, de a maximális hitelességre, őszinteségre, a személyes kifejezőeszközökre ösztökélve a hallgatókat, baráti és szeretetteljes, de szigorúan igényes hangulatot teremtve a munka során. Hiánya a színészképzésben ma talán még kiáltóbb, mert az ő évjárata egyre inkább hiányzik a színpadról és a katedráról egyaránt.
Ezen a képzeletbeli osztálytalálkozón talán elénekelné az etikettről szóló híres dalát az Egy szerelem három éjszakája című előadásunkból, amely az ő szájából máig érvényes módon szólt az emberi lét keserű gyönyörűségéről. Nagy veszteség, hogy nem hallhatjuk újra mi, akik ismertük és ott voltunk, s azok, akik a színészi lét mulandósága miatt már sohasem részesülhetnek abban az élményben.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
