Meneküléskor visszük?
2025-03-31 17:00:00
- Kuszálik Péter
A múlt kedden a menekülésről morfondíroztam, s egy korábbi szövegemet idéztem. Most Lénárd A. Sándor író tanácsával folytatom, aki 1938-ban a háborús hangulat miatt menekült Rómába, s így írt erről: „Ha új életet akarsz kezdeni, fogd a kis koffert és menj idegen országba. Pénzt a biztonság okáért ne vigyél, mert előbb-utóbb régi életet veszel rajta: újra megszerzed kedves könyveidet, szeretett kottáidat, (…) szüleid képe lesz a falon, régi naplóid fognak kísérni. Régi életed felszáll a tárgyakból, amelyek kísértek, s hű szolgáid voltak. Elfojtja az új életet. Ha új életet akarsz kezdeni, a régit be kell fejezned. Meg kell halnod, fel kell támadnod. (…) új verssorokat kell tudnod, ha idézni akarsz. (…) Ha éhes vagy, más ételekről álmodsz.”
Igazat kell adnom neki, mert már az ókoriak is azt tanácsolták: Rómában élj úgy, mint a rómaiak. Miért is? Mert az idegent kiközösítik vagy elkergetik, ha az otthoni szokásai szerint akar élni. Ha új hazát kellett keresned az otthoni nehézségek miatt, akkor vedd át az őslakosok szokásait. Jobb, ha a tájba simuló stratégiát alkalmazod, mert akkor a befogadás iránti háládat is kifejezheted.
A közelmúlt egyik menekülési periódusának írott emlékeiből választottam egyet. Bálint Lajos püspök 1988 karácsonyán mondott szentbeszédében (amikor a kommunizmus gonoszságai elől menekültek nyugatra az erdélyi magyarok) Áron püspök 1945. márc. 24-én keltezett körlevelét idézte: „1940 őszén és a következő években híveink egyharmada hagyta el házát, üzletét, apáitól örökölt földjét, szakadt el családjától, s hiába volt minden erőfeszítésünk, hogy visszatartsuk: nekivágtak a bizonytalanságnak – megengedett és meg nem engedett utakon –, mert nem bírták a kisebbségi ember számára adott sorsot, és mi védelmet biztosítani nem tudtunk.” A folytatásban egy másik körlevelet idéz, amelyben Áron püspök az itthon maradottaknak mondott köszönetet: „Köszönöm hűséges helytállásukat azoknak, akik a legnehezebb körülmények között – kötelességüket teljesítve – helyükön, híveik mellett maradtak… Nem akarom elítélni azokat, akik elhagyták az állomáshelyüket; az általános zavarban a rémület hangulatának áldozataivá váltak, és kötelességmulasztásukért megszenvedtek.” (Márton Áron-emlékkönyv, 163. p.)
Kerek egy esztendő után (1989 karácsonyán) már felszusszanhattunk, mert a történelem kereke eltaposta ugyan a gyűlölt népvezért, ám viszkető fenekű nemzettársaink elvándorlási kényszere csöppnyit sem csökkent. Bálint Lajos püspökünk ismét szózatot intézett a rábízott bárányokhoz. Nem a szószékről, hanem írásban: „Valamennyi tisztelendő plébánia hivatalnak!” (Népújság, 1991. jún. 25.) „Az 1989. decemberi eseményekben a Gondviselés csodáját tapasztaltuk meg. Néhány napra megcsillant egy emberibb élet reménye, és megéreztük a szabadság ízét. Az eltelt másfél esztendő alatt reményeink elhalványultak, és a vélt szabadság keserű gyümölcsöt termett.” – A körlevél mellékleteként (külön keretben) néhány tanácsot olvashatunk: „Aki önmaga elől menekül, az a világ bármelyik részére magával hurcolja meghasonlott önmagát. Akik a megaláztatások és az igazságtalanságok elől menekülnek, azoknak újabb megaláztatásokban lesz részük. Akiket kinéztek vagy elűztek innen, azok csak megtűrt idegenek lesznek új, választott hazájukban is. Akik a szegénység elől menekülnek, azoknak tudniok kell, hogy idegenben sokkal nehezebb új egzisztenciát teremteni, mint itthon. Akik az anyanyelvüket akarják menteni, a befogadó országban elsőnek éppen azt kell feladniok.”
A fenti idézet keltezése óta 34 esztendő telt el, talán (?) már nem is aktuális. Tegyék hát a polcra, de ne túl messzire… Mert lám: az utóbbi öt-hat évben ismét nagy meneküléseknek voltunk tanúi. A tévében milliónyi földönfutót láthattunk, akik elsősorban a háború elől futottak el, de gazdasági menekültekkel is találkozhattunk. A többség felkészületlenül indult neki a nagyvilágnak, mert nem volt kéznél a „Mit vigyünk magunkkal hosszú útra?” című brosúra, s nem volt száz szolgájuk, akiknek az legyen a gondja, hogy mit tegyenek a kofferbe. A fáraóknak bazi nagy pakkokat raktak össze, az akkori útravalók a régészeknek szereznek örömöt: a leletek alapján tudják megírni a ’boldog kor monoton homokon’ újabb fejezeteit. Láttam esztelen példákat is, négyéves kölök félakkora babát cipelt; mások dobozban macskát vittek, pórázon kutyát vezettek; még jó, hogy az aranyhalat és a könnyező pálmát otthon hagyták. Józan észre mindenképp szükség lenne, a remény pedig kis helyen is elfér. Géza bácsi – aki már több menekülést is túlélt – azzal próbálta elejét venni a fölösleges holmik őrizgetésének, hogy időnként egy-két zsáknyi cuccot kidobott. Vilma néni rosszalló tekintetére csak ennyit kérdett: „meneküléskor visszük?”
A fáraós példázattal arra is utaltam, hogy a nehézségek előli menekülés / megfutamodás kétirányú lehet: időleges és végleges. Előbbi a felszínen, utóbbi pedig alatta. A felszíni általában a delikvens akaratától függ, a másik pedig a Teremtő szándékától. A két módszer közötti határvonal nem túl éles; példáim is vannak. Az Előttem az élet című regény (Émile Ajartól) a kedvenceim közé tartozik. Rosa mamát erősen megviselte az élet, öreg és beteg, gyakorta kérdezi: miért nem hagyják, hogy az ember elküretálja magát? Momo (a sztori mesélője) ugyanazt mondja, csak másképp: „Énszerintem nincs szemetebb dolog, mint erőnek erejével beletukmálni az életet az olyan ember pofájába, aki már magatehetetlen, és nem akar tovább szolgálni.” A másik példát a moziból ismerjük, Sidney Pollack rendezte (1969). Kegyetlen film: „A lovakat is lelövik, ugye?” A hepiend ezúttal elmaradt.
