A mérleges
2013-06-04 15:02:37
- Nagy Székely Ildikó
A szürke kalapos férfi másfél évtizede várakozik a Rózsák terén, a Toldalagi palotától nem messze, a cipősbolt előtt.
A szürke kalapos férfi másfél évtizede várakozik a Rózsák terén, a Toldalagi palotától nem messze, a cipősbolt előtt. A buszmegálló felé tekintget, ismerős arcokat keres az álldogálók között, aztán a virágóra irányába fordítja arcát. Lába előtt kopott szobamérleg, székének támasztva barna bot. Abba kapaszkodik alkonyatkor, amikor eljön a hazaindulás ideje. Messziről figyelem, egy fiatal nővel beszélget. Valamiről viccelődnek, elárulják a mozdulataik.
– Jó, mesélhetek – egyezik bele, amikor a nő távozása után megszólítom. – 78 éves vagyok. 15 éve meghalt a feleségem, azóta járok ide a mérlegemmel. Úgy is ismer itt mindenki, hogy a „mérleges ember.” Mindennap jövök, ha nem esik az eső, és ha nem érzem rosszul magam. Az elmúlt hetekben hiányoztam, mert kórházban voltam, megműtöttek. Összesen ötször voltam operálva hátgerincsérvvel, a bal lábamat most sem érzem.
– Itt lakik a közelben?
– A Tudorban van egy kicsi garzonom, olyan szociális lakás. Busszal szoktam hazamenni. Régebb a Lenin (Szentgyörgy) utcában volt egy kétszoba-konyhás házam kerttel, az szép volt, de visszakapta a régi tulajdonos, el kellett költözzem. Akkor adta az állam a Tudor negyedi lakást.
– Korábban mivel foglalkozott?
– A Metalotechnikánál dolgoztam, de mivel baj volt az egészségemmel, 1974-ben betegnyugdíjaztak. Pár száz lejes nyugdíjból élek. Nem könnyű, de mit csináljunk? Ide elsősorban nem azért járok, hogy pénzt keressek, hanem mert kívánkozom az emberek közé. Sok mindenkit megismertem, mióta itt üldögélek, meg találkoztam is régi ismerősökkel, még egy volt katonatársammal is. Jók, kedvesek az emberek, van, aki hoz néha egy kis olajat, vajat, cukrot, nemrég egy csomag laskát kaptam. A mérlegemet sem kell cipelnem, amikor megyek haza, megengedték a boltban, hogy ott tartsam náluk.
– Kliensei vannak?
– Nemigen. Régebb még akartak méretkezni, most alig-alig. Ma sem volt senki. Pedig csak egy lejbe kerül. Öreg „jószág” ez a mérleg, de még jó, nem csap be. Az egyik unokám Ausztriában él, megígérte, hogy hoz nekem onnan egy modernebb „masinát,” elektromosat. A másik unokám meg egy új szemüveget ígért. Összesen négy unokám van, egy fiú és három lány. Hárman közülük külföldre mentek, a negyedik meg itt él a városban, néha még eljön hozzám, segít ezt-azt. A fiam nemrég halt meg szívinfarktusban, 52 évesen.
– Egyedül él?
– Egészen egyedül. Ezért is jó nekem, hogy itt üldögélhetek. Aki erre jár, és ráér, azzal elbeszélgetek, jobban, gyorsabban telik az idő.
Huszonéveiben járó nő lép oda hozzánk.
– Tessék elvenni – mondja, és már megy is. Ősz hajú beszélgetőtársam pislogva tapogatja az ételillatú csomagot.
– Na, látja, milyen kedves? – emeli rám szürke szemét, aztán az ölébe teszi az ajándékot. – Majd később megeszem – mosolyog maga elé. – Aztán jöjjön még erre – mondja, mikor indulni készülök. – Én itt leszek.
