Volt mérték utáni szabóság egykor, mikor még az emberek nem bomoltak a konfekció után. Volt a mértékletes ivás és a mértéktelen szeretet. Értéket jelentett a mérték, és a vízórák meg gázórák a fogyasztását is mérték. Mérsékletet tanúsított olykor az időjárás és a bíróság.
Volt mérték utáni szabóság egykor, mikor még az emberek nem bomoltak a konfekció után. Volt a mértékletes ivás és a mértéktelen szeretet. Értéket jelentett a mérték, és a vízórák meg gázórák a fogyasztását is mérték. Mérsékletet tanúsított olykor az időjárás és a bíróság. A kereskedők a cukrot, lisztet, olajat kimérték, a rendőrség ellát-hatatlanított gépjárművei az útszéli ciherésből a gyorshajtót bemérték, és a titkosszolgálat emberei a minap is a mobiltelefonok/nod hatósugarát (akciórádiuszát vagy micsodáját) bemérték. Persze mindez leírható jelen időben is, de akkor nem olyan ütős, mintha a szó kettős értelmére utalnék egyazon szóalakkal.
Arról a mértékről azonban, amely a rendezvények esetében követendő, sőt illendő lenne, alig esik szó. Pedig itt kell ám az előadónak tekintettel lennie a közönségre, amely azért jön, hogy a művet élvezhesse, elmélkedhessen felette, előtte, alatta, megvásárolja, hazavigye, egyedül is megértse lényegét. A kiállítások és könyvbemutatók évadja most van teljében, októbertől májusig. Ekkor gyűl össze a közönség, ekkor kíváncsi a köz- és önember arra, hogy mit láthat, mit kap, mit fog olvasni, mit lapozhat fel. A bemutatóember, a megnyitón szövegelő konferanszié, a műértő kritikus, lelkes könyvbarát, kiadói ember feladata az, hogy bevezesse az érdeklődőt az újdonságok közé. Pár telibe találó megjegyzéssel bocsássa útjára a művet, irányzatot, tárlatot. Szóljon a művészről, a szerzőről, műről, alkotásról, említsen néhány figyelemfelkeltő anekdotikus részletet, amelyre az emberek ráharapnak, érdeklődésüket felkelti. Kösse le figyelmüket.
Nem kell – véleményem szerint – erőszakot tenni a közönségen. Nem kell akadémiai disszertációt tartani, székfoglaló nagyelőadást produkálni az álló, toporgó, a széksorokban ülő fogyasztóknak, távolról sem javallott műelemző traktátusokat, szakmai halandzsát vagdosni az elmékhez. Az emberek ugyanis védekezni fognak, felállnak a hatvankilencedik horkantó bekezdés közben, telefont ragasztanak a fülükhöz – a nyilatkozni nem kívánó politikusoktól tanulták –, és kiosonnak a teremből távbeszélgetést mímelve. Megszöknek, elsomfordálnak, som-Fordjaikba ülve hazahajtanak mérgesen. Elpártolnak, elpárolognak, szétszélednek és a Maművész mentora-fintora magára marad a felolvasás végén. A közönség közemberei nem dedikáltatnak, nem vásárolnak elegendő példányszámban könyvet, műalkotást, albumot, gyermekkönyvet, elpanaszolják szeretteiknek, hogy semmibe vették őket akaratos műkritikusok, harminc számítógépes oldalt – egy oldal 46 sor, 12-es betűmagassággal – felhebegők. Legjobb esetben a kiállításra majd másnap térnek be, amikor senki sincs, aki műértelmezésével untassa őket. Vagy soha többé.
A mérték ismerete, az egyensúly meglelése, a lélektan és a pedagógia arányos alkalmazása, helyes értelmezése nem titok és nem bűn. (Lásd pl. Nagy Miklós Kund tárlatnyitó művészetét.) A műélvező ember iránti szeretet és megbecsülés jele. A disszertációk, doktori védések, vitairatok, önigazolások helye a nyomtatott könyv, szakfolyóirat, saját kiadvány, az akadémia vagy műkritikusok rajongói klubja. A sokféle ízléssel megvert és kíváncsi elvárásokkal belépőt, tárlatlátogatót, könyvszeretőt, a megnyitók tarka közönségét épp csak érinteni kell, felkelteni érdeklődését, nem pedig teletömni fölösleges, oda nem való adatokkal, értelmezésekkel, szóvirágos duhajkodással. A rövidség és tömörség soha nem volt a lelki-szellemi szegénység jele.
Röviden szólva: ismerni kell a mértéket, urak, hölgyek.
