Mi a helyzet „szaglásilag”?
2012-08-15 15:12:17
- Joó Kristóf
Szagok, illatok, bűzök vesznek körül – ez napi tapasztalatunk, és hál’istennek ezek az ingerek éppoly fontos tájékozódási lehetőségünkként merülnek fel, mint a látványok, hangingerek, tapintási ingerek.
Szagok, illatok, bűzök vesznek körül – ez napi tapasztalatunk, és hál’istennek ezek az ingerek éppoly fontos tájékozódási lehetőségünkként merülnek fel, mint a látványok, hangingerek, tapintási ingerek.
Ami az illatokat és szagokat illeti, nyelvünkben e két fogalom között egyféle jelentésmegoszlás él, ami – gondolkodjunk csak el rajta! – olykor előítéletesen is működik. Van tudniillik egy olyan, Erdélyben legalábbis meglehetősen általános vélekedés, hogy az illat kellemes, a szag viszont kellemetlen. Ha valamire azt mondjuk: szaga van, az részint azt jelentheti: szaglásilag nem semleges, részint viszont azt: büdös. Holott is a szag pusztán annak a nyelvi jelölése, hogy az illető anyag, élőlény vagy tárgy olyan molekulákat emanál, amelyek orrunkkal, illetve szaglószervünk egészével értékelhető információt hordoznak, függetlenül azok „ízlésminőségétől”. Ha nem így volna, nem mondanánk, hogy valami „jó szagú” vagy éppenséggel „rossz szagú”.
Ha a nyelvtörténet tanulságaira is kíváncsiak vagyunk, meglepődve állapíthatjuk meg, hogy a szag és az illat szó egyaránt az első, kézzel írt, teljes magyar nyelvű könyvben, a Jókai-kódexben (15. század közepe) található meg először, mégpedig teljesen egyenrangú értelemben – és ez a következő évszázadok során sem változott. Az már általános nyelvi sajátosság, hogy a két szót – a szagot és az illatot – olykor egymás erősítő halmozásaként (redundáns kifejezésként) alkalmazták. A 16. század elején kelt Sándor-kódex egyik mondata például így hangzik – korszerűsített helyesírással –: „Illetvén virágokkal a padimentum, származik csodálatos illatnak nagy nemes szaga.” (Vagyis virágokat szétszórván a padlón, csodálatos szag/illat lett.)
Az kétségtelen, hogy mára az illat szavunk kizárólag a kellemes szagérzet jelölésére szolgál. Megmosolyogtató (!) is volna, ha egy oszladozó macskatetem közelében illatról áradoznánk. Ez viszont – tudniillik az illat felminősülése – „mindössze” egy-két évszázados fejlemény. Ugyanakkor gondoljunk arra is, hogy aki a szagok után kutakodik, az szaglászik – s ebben a szavunkban még közel sem feltételezzük, hogy a szimatolás kifejlete kellemetlen lesz. (Azt nem is mondhatnánk – legalábbis manapság nem –, hogy illatozik, hiszen az egész más, passzív jelentéstartalmú ige, nem a szaglászást fedi. De nyúljunk csak vissza a Sándor-kódexhez! Legnagyobb döbbenetünkre ezt a mondatot is ott olvashatjuk: „Az egerek illatozzák a polcon való húsvéti kenyeret” – vagyis szaglásszák!)
Igen, az illat kifejezetten pozitív szóhangulatú lett, és bizonyos használati területeken kötelező is. Egy önérzetes borász fel is szisszenne, ha nedűjét megszaglászván azt mondanók neki: jó szaga van. Másfelől vannak összetett szavaink, amelyekben a két változat egyenrangú: szénaszag – szénaillat, pecsenyeszag – pecsenyeillat.
S arról még nem is beszéltünk, hogy mai értelmű megszaglászást, szimatolást pár évszázaddal ezelőtt még így is mondták: megbűzölni.
