Mikor az ideg erőtlen
2011-08-30 19:50:12
- Bölöni Domokos
Tíz órára kellett bemennie, erre a napra csak egyetlen levél megválaszolása jutott, hát komótosan elhelyezkedett, kihozták a kávét, kavargatta, aztán belekóstolt, majd föltette szemüvegét, óvatosan kihúzta borítékjából a papirost.
Dácia söröző, 1994. június. Tíz órára kellett bemennie, erre a napra csak egyetlen levél megválaszolása jutott, hát komótosan elhelyezkedett, kihozták a kávét, kavargatta, aztán belekóstolt, majd föltette szemüvegét, óvatosan kihúzta borítékjából a papirost. Iskolás betűkkel írták, azonnal feltűnt, hogy az aláírás nem egyezik a szöveggel. Tehát valakivel megíratta a feladó, aztán a kézjegyével hitelesítette. Ez állt benne: „Tisztelt szerkesztőség! Szíves megértésüket kérem panaszomért. Alulírott Pados Anna vagyok, Sz. falu lakosa, ahol az iskolánk I–IV. osztállyal rendelkezik. Folyó év március elsejével az altiszt, T. O. felmondott, alkalmazásomat én is kértem a tanárok tanácsára. De sajnos D. L. M. igazgató beosztása erejéig a rokonát, J. V.-t pártfogolja. Kicsiny falunk s a két helyi tanácsos minden próbálkozása, kérése az igazgató felé eredménytelen. Így aztán aláírásgyűjtésbe kapaszkodva falunk ötvenhét családjából 41 voksolt a Pados Anna nevére, egyetlenegy a J. V.-ére, a többi vagy megtagadta az aláírást, vagy zárt kapura találtak a gyűjtők. Én, Pados Anna termőfölddel nem rendelkező szegény asszony vagyok, két árva gyermekkel. A nagyobbik ipari iskolát végzett, sajnos olyan artikulába esett, hogy még munkanélküli-segélyt sem kap. A fiam a nyolcadik osztályt járja a községi iskolában. Tizennégy éve özvegy vagyok. Az uram, Gergely, kilenc cső törökbúza ellopásáért az általunk megkapált területről lett agyon verve, de inkább politikai értelmetlenség volt az oka. Sajnos, az elnyomásomat a falu mellém állása mellett is kell szenvedjem.
Kérek nyílt választ az újságban!”
Nem jutott ideje eltűnődni a levél tartalmán, a szomszéd asztaltól lassan felemelkedett egy élemedett korú személy, afféle sem nem úr, sem nem paraszt kinézetelű, nyakkendője igencsak megfakult, zakóján jókora zsírpecsét, aktatáskája akkora, hogy fél véka pityóka bízvást elférne benne. Nem haragszik meg az úr, engedelmével kérdeznék öntől valamit, kezdte, de nem mert leülni.
Tessék, tessék.
Ha meg nem sértem az indiszkréciómmal, az elvt., izé, az úr ugye újságíró.
Az volnék.
Ne haragudjon, hogy előhozakodom ezzel, de olyan régóta nem jártam a városban, hogy alig ismerem ki magam benne. Tessék mondani, most is ott van a szerkesztőség, ahol egykor volt?
Ott, a Dózsa kilencben.
A Hangya-palotában.
Ott.
Hát kérem. Akkor ön talán tudna segíteni rajtam. Arról van szó, hogy egykor én a lapelődjük munkatársa voltam, terepjáró riporter.
És bemutatkozott. A neve nem mond semmit. De hát régen lehetett az, amikor ez a bácsi minálunk forgatta a tollát...
1953. október 15-e és április 1954 április 4. között dolgoztam az említett lapnál, a Dózsa kilenc második emeletén, folytatta a bácsi. Április harmadikán volt az engemet „leleplező” közgyűlés az akkori Sztálin tér 19. alatt. 1956. június 22-i letartóztatásom és a házkutatás alkalmával minden addigi személyes irataimat is elseperték, a lappal kapcsolatosokat ugyanvalóst. Annyira kikészültem akkor, hogy ma már képtelen vagyok rekonstruálni a történéseket. Azóta mindig csak ez jár az eszemben, de persze nem mertem soha kérdezősködni, mert utána is állandóan figyeltek, zaklattak, pedig a világ egyik legeldugottabb tanyai iskolájában húztam meg magam.
Egész további életemben ez az idegerőtlenség kínzott.
Most talán lehetőségem nyílik megtudni az igazat. Szükségem volna az említett, 1954. április 3-i ominózus gyűlés jegyzőkönyvére és a vádjelentésre is. Számomra ez döntően fontos. Érzem, nincs már sok hátra az életemből, és bosszantóan keveset tudok életem legtragikusabb fordulatáról... Nem tudna eligazítani?
De hát mit vétett, az isten szerelmére?
Hogy mit? Elküldtek terepre, s éppen a szülőföldemre. És én a való igazat írtam, nem bírtam hazudni. Akkor átírták a cikkeimet, és jó párat meg is jelentettek. Hogy mindenfelé épül az új világ. Mikor éppen kerékbe törték a demokráciát és a szabadságot, holott pimasz módon éppen ellehetetlenítették a gazdálkodó földműves emberek ezreit. Kuláklistákat írtak. Földönfutókká tették a népet. A szüleimet, testvéreimet, a falusfeleimet is.
Én akkor felemeltem a szavamat, és megtiltottam, hogy belemaszatoljanak az írásaimba. Magyartanár vagyok, akkor még verseket is írtam és közöltem. Gondolhatja, azokban sem a sztálini diktatúrákat dicsőítettem...
Mit lehet válaszolni? A szerkesztőség minden 1989 előtti dokumentumát átadta az irattárnak. Felírta az irattár címét és az egyik ott dolgozó jeles történész nevét, elérhetőségét, elmagyarázta, merre menjen, aztán szomorúan nézett a hálálkodva távozó tanár után.
Maga elé tette újfent a Pados Anna panaszát, és azon törte a fejét, hogyan juthat majd ki abba a kicsiny faluba, ahol ezt az özvegyasszonyt, akinek az urát kilenc cső törökbúza miatt, de inkább politikai értelmetlenségből verték agyon, az ötvenhétből negyvenegy aláírás ellenére sem akarja takarítónak az igazgató.
