Azt hittem, hogy negyedszázadnyi politikai újságírás után már semmi sem okozhat meglepetést a politika és a politikusok részéről. Be kell vallanom, tévedtem.
Azt hittem, hogy negyedszázadnyi politikai újságírás után már semmi sem okozhat meglepetést a politika és a politikusok részéről. Be kell vallanom, tévedtem. Ahogy a felsőház elnöke és a végrehajtó hatalom feje közötti lázas bokszmeccs ki tudja hányadik menetét nézem, az az érzésem támadt, hogy bizonyára valami veszélyes vírus támadta meg szeretett vezetőinket, hiszen ennyi gyűlöletet nem lehet felhalmozni, ilyen alpári stílust normális, civilizált ember nem használ, még akkor sem, ha netán szenátuselnöki funkcióba emelte teljesen méltatlanul a politikai konjunktúra.
És ki tudja, miért, képzettársításként a mocsárláz ugrott be, amelyet a világ egyik legelterjedtebb, ősidők óta ismert fertőző betegségének tartanak, és amely a leírások szerint hidegrázással, ismétlődő lázrohamokkal és általános senyvedéssel járó fertőző betegség.
A tünetek felismerhetők a milliók szeme előtt játszódó hatalmi harcban: az ország két nagyon fontos politikusa, akik milliók sorsát tartják a kezükben, feledve a bársonyszékkel járó kötelezettségeiket, lázrohamokra emlékeztető agresszivitással marja egymást, szemünk láttára senyved mind jobban és jobban a jogállamiság, és a huszonöt év után is gyerekcipőben járó törékeny demokráciánk. Az első tünet kissé fordítva mutatkozik, mert tizennyolcmillió embert ráz a hideg, amikor a lázasan marakodó politikusokat nézik.
Hogy valamiféle vírus támadta meg nagyjaink agyát, abból is látszik, hogy a kormánykoalíció társelnöke bizalmatlansági indítványt akar benyújtani saját kormánya, koalíciós partnere és társelnöke ellen. Csak az nem tiszta még számára, hogy mit mondhat az indoklásban. Az egyik ellenzéki demokrata politikus a fején találta a szöget, amikor nevetségesnek és undorítónak nevezte a „kezdeményezést”, s feltette a költői kérdést. Vajon azt írja bele, hogy én és a liberális csapatom, akik tönkretettük az országot, bizalmatlansági indítványt nyújtok be a miniszterelnök ellen, akivel közösen nyomorítottuk meg ezt a népet? Mást nem is nagyon mondhatna…
A kormányfő legalább színleli, hogy szeretné egyben tartani a kormánykoalíciót, és reméli, hogy a liberálisok „nem áldozzák fel az USL-projektet” a liberális elnök „személyes tervei érdekében”, mert szerinte ez a projekt volt a biztosítéka „a jó kormányzásnak és a demokratikus politikai rendszernek”. Sajnos, mi ennek a csodálatos „projektnek” csak a rosszabb részeit tapasztalhattuk meg.
Gondolom, sokan egyetértenek azzal a feltételezéssel, hogy bizonyára valami veszélyes vírus támadta meg az országvezetőket. Amely belülről rágja, marja őket, s – egyelőre – verbális agresszióban nyilvánul meg. Hogy mi lesz a vége? Számunkra szinte teljesen mindegy. Bármelyikük kerül ki győztesen, az igazi „balhét” – szokás szerint – a választópolgárok viszik el.
