Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Múlt héten a Standard&Poor’s hitelminősítő döntését (a történelemben első alkalommal AAA kategóriából AA+-ra rontotta az Egyesült Államok értékelését) követően a világ tőzsdéi meredek zuhanásba kezdtek, ami hétfőn és kedden csak mélyült. Az USA a világ legnagyobb gazdasága és a pénzügyi piacok legjelentősebb szereplője, az amerikai dollár pedig a világ pénzügyi tranzakcióinak legfontosabb valutája. Ebben a helyzetben tulajdonképpen várható volt, hogy mindenféle más gazdasági adattól függetlenül a pénzügyi piacok meginognak, olyan lejtmenetbe kezdenek, ami valószínűleg túlszárnyalja a 2008 augusztusában (Lehman Brothers csődje volt akkor a startpisztoly) indult pénzügyi válság eséseit.
Egyetlen gondolat erejéig térjünk ki arra, hogy az S&P-t mi vezethette a történelmi lépésre: az Egyesült Államok szuverén adóssága elérte a jogszabályok által megengedett határt, így Barack Obama elnök el kellett érje a kongresszusban, hogy az adóssághatárt a republikánus és demokrata képviselők megemeljék. Ez egyféle politikai blokáddá alakult, a megállapodás pedig hosszas alkudozás eredményeként született meg augusztus 2-án. Vagyis nem gazdasági, hanem politikai probléma vezetett a leminősítéshez. Ebből is látszik, hogy a pénzpiacok mozgását tulajdonképpen erőteljes pszichológiai és társadalmi állapotok befolyásolják, nem természettudományi törvényszerűségek.
A döntést követően sokan támadták a hitelminősítőt (nem mellesleg mintegy 2000 milliárd dollárral elszámolta az USA adósságát), mint ahogy egyébként mindhárom ilyen intézmény (az S&P mellett a Moody’s és a Fitch) állandó kereszttűzben van az európai államok adósságproblémája kapcsán. Nem olyan régen Görögország és Portugália besorolását egyből négy osztályzattal rontották, ugyanakkor a pénzügyi helyzetét tekintve egyre jobb helyzetbe kerülő Magyarország felminősítése nincs napirenden. Vagyis jelenleg a három hitelminősítő van kikiáltva bűnbaknak, holott érdemes lenne figyelembe venni, hogy egy politikai döntés értékelése sem lehet mentes az emberi tényezőktől.
A mostani helyzet kiváltó oka az államok – kiemelten a nyugati államok – adósságválsága. Görögország, Portugália és Írország mellett ma már az eurózóna harmadik legnagyobb gazdaságának, az olasznak a problémái vannak napirenden, illetve Spanyolországé. A két ország esetleges fizetésképtelensége az euró megszűnéséhez vezethet. Ugyanakkor az EU problémái, karöltve az Egyesült Államok némileg béna kacsaként megnyilvánuló elnökének bizonytalankodásával (lásd hétfő éjszakai beszédét), akár a nyugati civilizáció bukásához is vezethet. Vagyis a mostani helyzet sokkal inkább politikai válságot sejtet, mintsem pénzügyit, mint a 2008-ban indult tőzsdei lejtmenet. Ennek megfelelően a megoldások is politikaiak kell legyenek, mégpedig igencsak sürgősek, hiszen a globális világ szempontjából nem az EU és a nyugati civilizáció válsága az igazán súlyos, hanem az, hogy tulajdonképpen egyetlen olyan világhatalom sincs, amely a világgazdaság irányítását átvehetné. Ebben a helyzetben gyakorlatilag káoszra számíthatunk az elkövetkezendő időszakban. S minél hamarabb szükség van az 1945-ös bretton-woods-i egyezményhez hasonlóra.
A mi szempontunkból felmerülő kérdések a következők: meddig is tart ez a világszintű mélyrepülés, és a pénzügyi piacok összeomlása mennyiben fogja érinteni a reálgazdaságot (félő, hogy igencsak erőteljesen, és mi magunk sem leszünk abban a kiváló helyzetben, mint legutóbb, hogy az építőipar, illetve a bankszektor totális leállását az ipar váltja ki, idén pedig a mezőgazdaság érkezett segítségül). A fenti kérdésből azonnal adódik a politikai felelősség is: a kormány nem azért felelős, mert kitört az újabb válság, hanem azért, mert továbbra is arról beszél, hogy bennünket nem érinthet a mostani válság (sem). Ideje lenne felébredni és azonnal elindítani azokat az állami intézkedéseket, amelyek a magára találó, de még igencsak támogatásra szoruló román gazdaságot – legalább átmenetileg – felszínen tartják. Mindeközben Emil Boc miniszterelnök az állami alkalmazottak bérének (vissza)emeléséről beszél, s nincs már sok hátra, hogy a 13. nyugdíj kérdését is bedobja a köztudatba. A média pedig azonnal harap az ilyen gondolatokra, s másnap már mindenki erről beszél. Az RMDSZ felelőssége pedig, hogy mindehhez asszisztál és nem határolódik el a miniszterelnök opportunista megnyilvánulásaitól, illetve a gazdaságélénkítő intézkedések kormányzati elfogadásához kötött kormányzati részvétel továbbra is csak karácsonyi ígéret. De melyik karácsony?